Zanzibár, az álomsziget. Pár napja érkeztünk egy 12 férőhelyes, dugig megrakodott lélekvesztő repülővel. Tágra nyilt szemekkel bámultam a kapitányt, amikor a felszálláskor how-are-youzott egy tiszteletkört, betette B. lába alá a poggyászát, és előre figyelmeztett, hogy az "elején kicsit rázós lesz, de azután simán repül tovább a kis gép".
 

A kapaszkodós landolás után, korgó gyomorral jártuk Stonetown, Zanzibár fővárosának utcáit, az összes étteremben az a tábla fogadott, hogy napnyugta előtt nincs kiszolgálás. A tizenkilencedik században főként rabszolgakereskedelemből profitáló sziget 99 százaléka muszlim ezért pardon nélkül az esti imáig nincs kiszolgálás.

Hófehér homokos part, kókuszpálma, óceán. Wow. Reggel leadjuk a rendelést, hogy milyen halat szeretnénk vacsorázni, estére elkészitik nekünk. Kenegetjük a kelet-európai fehér testünk rovarriasztóval és napozókrémmel, szürcsüljük az ananászlevet. Dolce vita csikos bikiniben.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.