Egy hónap telt el a hazaérkezésünk óta, és az itthoni költözködés, barátaink, családunk és eljegyzézünk eufóriájában elmaradt a záró bejegyzés. Pedig az utazós blognál egyértelmű, hogy akkor kell befejezni, amikor véget ér az utazás.

Több héttel az afrikai utunk után csupa jó történet jár a fejemben és az, hogy milyen mesés volt folyton együtt lenni B.-vel. Gyakran eszembe jut az az olasz lány, aki egyszer mellénk ült reggelizni Moshiban. A Kilimandzáró alatt, a helyi árvaházat a kávézó bevételeiből (is) üzemeltető nővérkéknél nem volt szabad asztal, igy került a miénkhez. Az elején vártam, hogy megszólal, bemutatkozik vagy mond valami felszineset és csevegünk egy kicsit. De nem szólt egy szót sem. Divatjamúlt cipőjében, nagy fa gyöngyökből készült nyakláncban ült némán. A pincérhez szuahéliül szólt, végül mi szólítottuk le. Francesca, úgy rémlik igy mutatkozott be, de lehet csak az emlékezetem raktározta igy el és valahogy teljesen máshogy hivják. Pár mondatan összefoglalta történetét:

• Egy olaszországi cégnek dolgoztam auditorként, aztán lejöttem Tanzániába, egy árvaházban voltam önkéntes.

Két kiváncsi újságiróba botlott, kérdezgettük tapintatosan, elmondta, hogy annak ellenére, hogy nem voltak Tanzánia területén háborúk vagy más politikai zavargások, sok az árvaház. Sok az AIDS-es, akik gyógyszerek és megfelelő orvosi ellátás hiányában meghalnak, igy szülők nélkül maradnak a gyerekek, akik nem ritkán maguk is fertőzöttek.

Francesca felköltözött egy hegyi faluba, ahol a nők többsége nem beszél még szuahéliül sem, csak a törzsi nyelvüket használják. Nincs sem áram, sem viz, a kútig sokat kell gyalogolni, a mosás egész napos tevékenység.

• A helyi asszonyok meg vannak róla győződve, hogy a fehér nők nem képesek a házi munka ellátására. Mivel "fehérből" csak a kiszolgálásra kényes arisztokratákat és gazdag turistákat láttak, mindig ki akarják venni a kezemből a seprűt és át akarják venni a munkát.

Francesca tele lehetett igazi afrikai történetekkel, kérdéseinkre készségesen válaszolt, de nem akart barátkozni. Hiányzott belőle az a lelkesedés, ami a nyugati önkéntesekre jellemző "én azért jöttem Afrikába, hogy..." és kezdik történetüket. Az ő storyja inkább forditva történt "azért hagytam el Olaszországot, mert...".

Micsoda bátor döntés csapot-papot hátrahagyni.

XXX

Biciklit kölcsönöztünk Moshiban, hogy a város körüli kávé és banánültetvényeket nézzük meg.

 A kölcsönző fiú egy lakóház emeletére vitt minket, a tiz dollár bicajonként soknak tűnt, de voltak helyzetek, amikor egyszerűen nem akartunk alkudozni. A fiú jófej volt és lelkes, nekünk meg ezek voltak az első napjaink. A lépcsőházban itt-ott szutyok, az egyik, a szobákat elválasztó függöny mögül egy kislány kukucskált ki. Mosolygott ránk, aztán az anyukája is kedvesen biccentett.

Mig B. a sráccal a bicajokat válogatta, rozsdás-kevésbé rozsdás kategória szerint, a fiú elmesélte, hogy a napokban születik kisfia német szerelmétől Németországban. Ő a drága és bonylult vizumkényszer miatt nem tud ott lenni, de a lány pár hónap múlva visszatér és közösen élnek majd. Egy függönnyel leválasztott szobában, ez utóbbit én tettem hozzá, de valószinű, hogy igy lesz.

Igy egy hónap távlatából - amikor a reggeli melegzuhany, a kávé egy tiszta csészéből, szekrénnyi tiszta ruha luxusa újra természetessé vált és B. Iphonepedig ja állandóan cseng, az iróasztalunkon két laptopra érkeznek az emailek és csak esténként vagyunk együtt – bizony gyakran van olyan érzésem, hogy jó lenne leköltözni egy tanzán függöny mögé.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.