Meglátogattuk az Arushában felhúzott német erőditményt, a manapság German Boma névre keresztelt kis házegyüttest. Az egykori gyarmatositók által emelt épület – az első a maga nemében a Meru környékén – csak azért menekülhetett meg a lebontás elől a hetvenes években, mert végül elhelyeztek benne egy természettörténeti múzeumot. A néhány kiállitóterem nem sok újdonságot tartogat azoknak, akik egykor a biologiából átmenő jegyet kaptak az általános iskolában, viszont egyrészt tényleg érintetlenül megmaradt a német főhadiszállás, másrészt egy érdekes adatot azért találtunk az ország fertőző betegségeit bemutató teremben: még 1992-ben is szedett áldozatokat a pestis (!).

A múzeum egyébként bemutatja a Tanzániában élő védett állatokat, nagybetűvel figyelmeztetve a látogatókat a több, kihalás szélére jutott fajról. Talán ezért lepődtünk meg, amikor a múzeum hátában felfedeztük a taxidermia műhelyt. Éppen egy zebrabőrt készitettek ki. Engedéllyel sokféle állat kilőhető és testük minden porcikája felhasználható.

A német gyarmati időszakot bemutató kiállitás szintén csak szöveggel és képekkel operált, összeállitásában azonban egy német egyetem működött közre. Informativra sikerült, a német lelkiismeretfurdalás diktálta alapossággal boncolgatják saját múltjuk e rövidke szakaszát – nehéz elképzelni hasonló önkritikát például egy brit afrikai tárlaton...

Először a tények: a németek a britekkel boltolták le Tanganyika megszerzését, miközben mi a kiegyezéssel bajlódtunk. Ún. Shutzgebiet, vagyis német védelmi területté vált.  Ezután az első világháború végéig poroszos rendet teremtettek a korábban infrastruktúrával alig rendelkező, közel 1 millió négyzetkilométernyi – vagyis tiz magyarországnyi – területen. A Shutztruppe látta el a katonai feladatokat. A német-osztrák-magyar barátkozás miatt lett Tanganyika a magyar vadászok kedvelt területe, amely aztán a XX. században is megmaradt: Kittenberger Kálmán, Széchenyi Zsigmond, Nagy Endre, vagy a több felfedezést tett Teleki Sámuel is e területeket járta be.

1914-18 között a helyiek közül is sokakat besoroztak, sokat mozgott a frontvonal. A Viktória-tavon még vizi ütközetek is voltak: a németek vonaton szállitottak darabokban egy hajót közel ezer kilométerre... Bár az első világháború alatt a németek nem veszitettek a brit-belga expediciós csapatokkal szemben, az európai kapituláció után a Népszövetség a Londont “bizta meg” Tanganyika felügyeletével.

A kiállitás külön foglalkozik a németek kegyetlenségével, nota bene, összehasonlitásban nem emelkedik ki a gyarmattartó országok magatartása közül. A hatalommal való visszaélés itt is kinálta magát, éppen ezért szinte évente kitört egy-egy lázadás. Ezek közül a leghiresebb a Maji-maji felkelés volt, amelyet a Hehe törzs szervezett. Ezek mindig akasztásokkal és megtorlásokkal végződtek. Előfordult, hogy a teljes banánfaültetvényét és kukoricamezőjét kiirtották egy-egy törzsnek, hogy éheztetéssel vegyék rá őket az együttműködésre. Emellett nemi erőszak, indokolatlan és szigorú büntetések, földkisajátitsok, kényszermunka, önkény és elnyomás jutott osztályrészül a feketéknek – itt is.

Az érem másik oldala: vasutat épitettettek, oktatást erőltettek, keresztény missziókat telepitettek. A német nyelvtudás elvárása fel sem merült. A viz- és élelmiszerellátást németes alapossággal oldották meg, amely előtt egy angol utazó is hosszan tisztelgett úti beszámolójában. Mindezt nem sok-sok regimentnyi német katona és hatalmas adminisztráció hozta létre, hanem egy kisebb minisztériumnyi telepes: az egymillió négyzetkilométeren a német becslések szerint hétmillió benszülött élt, akit a pontos statisztika szerint a századforduló táján összesen (!!!) 1873 darab telepes tartott hatalmában. Ez azt jelenti, hogy egy telepesre 3737 helyi lakos jutott! Ennél is rosszabb volt a helyzet német Kamerunban, ahol 4237 lakos / telepest számoltunk ugyanazon statisztikából. A jakobinusi terror meglehetősen elkerülhetetlen e számok tükrében, ha már nem konszenzuális hatalmi struktúrával próbálkoztak. (ez persze akkoriban sehol sem merült fel)

Számos német és brit kolonialista épület áll még, elsősorban a partmenti városokban. A német uralom alatt Bagamoyot tették meg fővárosnak, bár Dar es Salaam számos középülete is porosz tervezőket dicsér. Az űj, függetlenedés utáni hatalom nem igyekszik épitészeti szempontból felülmúlni vagy elnyomni a régit – épp ellenkezőleg, ezeket ma is használják, bár a fenntartás nem épp alapos...

Hab a bomán, hogy a mai nyugati telepesek körében egyik legnépszerűbb mulató ma is az erőd udvarában kapott helyet. Emellett az ICTR-nek otthont adó arushai nemzetközi konferenciaközpont úgy tűnik, hogy a korábbi német kertbe került. A fasor még megvan a főbejárathoz vezető úton, amit 100 éve a toronyból egy rettegett gépuskafészek őrzött a Hiénának becézett parancsnok vezénylete alatt. A boma falai még ma is megvannak, az embernyi árokot viszont betemették és teknősök szaladgálnak a helyén.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.