A második afrikai ébresztõt ismét a hajnali müezin biztositotta. A hosztelünk  a moszlim negyed mellett van, több huszadik század második felében épitett mecset áll a közelben. Öt körül egymás után pár perccel zenditenek rá, a recsegõ rádió hang után szinte lehetetlen visszalaudni.

Dar el Salaam egyik látnivalója a halpiac, ahová taxival jutottunk ki. A sofõr, amint beültünk, megállt a legközelebbi benzinkútnál és az üres tankot egy picit megtöltötte. Szokatlanok még az ehhez hasonló életképek, kényelmetlenül érzem magam a sok mezitlábas gyerek és felnõtt láttán.  A városban naphosszat a porban üldögélõ helyiek, autómosó fiúk, akik a parkolóban letisztitják a nagy terepjárókat éppúgy, mint a összetákolt jármûveket. A fejükön vizet hordó lányok, biciklis gyümölcsárusok, járdán alvó emberek, kóláskupakkal sakkozó öregek, kompra és a helyi minibuszra dalladallára váró tömegek.

„Jambo”, „karibu” vagyis „szia” és „hogy vagy” kedveskednek,  de cseppet sem tolakodóak vagy rámenõsek. Ha megállsz, kezet szoritanak, ha továbbmész, nem rohannak utánad. A kézfogást még tanuljuk, három ütembõl áll, a középsõ általuk egyelõre nem ismert:)

Forgalom a kompon -  a halpiac mellett:

Este egy libanoni kebabosnál kötöttünk ki. Persze nem kebab, de pont ugyanúgy pörög a húsoszlop, mint bármely pesti gyrosos büfében. Az utcára nyiló, mûanyag, ragacsos teritõs helyen mondták hogy most nincs sült krumpli, de ha kell, akkor elküldenek valakit érte. A szomszéd asztalokhoz is összeszedték a kéréseket az utcáról: csirkét a sarokról, krumplit szembõl, bármit kértek, elõkerült.

Bár csak egy adagot kértünk a helyi húsból, végül az se fogyott el. Egy koldus az asztalunk mellett a szemetesben ételmaradékot keresgélt, odaadtuk neki a miénket. Ekkor elismerõen bólogatott és mosolygott a helyi pincér: „peace and love”- mondta oda nekünk kedvesen. Aztán megkérdezte, hogy beszélünk-e franciául és leült mellénk. Kiderült, hogy ruandai menekült.

Ruandára számitanunk kellett volna. Szomszédos ország, a 94-es genocidium alatt rengetegen menekültek Tanzániába. Mégis, váratlanul ért minket a fiú egyszerü, kézzelfoghatóan tragikus története. Az egész családját kiirtották, egyedül menekült meg az elsõ napok alatt a fõvárosból, Kigaliból. Nem emlékszik sem az útvonalra, sem arra, hogy hány napon keresztül vándoroltak. Nem mehettek az utakon, mert ott vadásztak a tuszikra. Valahogy átjöttek az „ezer domb országából” Tanzániába, végül Dar-es-Salaamban alapitott családot, most 28 évesen két gyermek boldog(nak tünö) apja. Allitja, hogy el lehet felejtni a dolgokat: „nem lehet minden nap erre gondolni, mert akkor megõrülnél, most már van új családom, életem”. Az új élet további fordulatokra kényszeritette: az arabul nem beszélõ, francia iskolába járt muzulmán ruandai fiú megtanulta a tanzán szuahéli dialektust, majd kénytelen volt változtatni a nevén is, mert a franciás „Alaint” nem alkalmazta egyetlen dar-i muzulmán sem. Így aztán teljes nevet is cserélt, most már – külsõre – teljesen helyi. Belül pedig egy élni akaró tuszi.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.