Amint megérkezett Dar es Salaamból a buszunk, az önjelölt idegenvezetõk körbefogták a pár fehér utast és gyõzködték, hogy miért az általuk szervezett szafari a legjobb. Henry levakarhatatlannak tûnt,  jött utánunk, mondta a kis mondókáját. Nyomatékosítottuk, hogy nem akarunk semmilyen szafarira menni, hagyjon már minket a hotelünkhöz érni.  Ekkor igazított útba, hogy pont az ellenkezõ irányba tartunk. Óriási hátizsákunkat rendületlenül cipeltük, Henry egész úton az irodájába invitált minket, ahol naccerû kirándulás ajánlatait akarta bemutatni. Bárhogy is próbáltunk elmenekülni elõle, mindig megtalált minket. Egész pontosan, a hotel bejáratánál várt mindahányszor a 23 éves orvostanhallgatónak készülõ fiú.

Azután mégis megbarátkoztunk vele és elvitt minket a Kilimandzsáró lábánál fekvõ vízeséshez,

majmokkal teli erdõbe

és hatalmas rizsültetvényre



 A best of a vasárnapi istentisztelet volt. A templom épülete hét közben óvodaként mûködik, de a vasárnap az istentiszteleté. A külváros vályogviskói között botladoztunk a sok szemétben az odavezetõ úton, mellettünk tyúkok, kecskék szaladgáltak. Pár gyerekcsapat futott utánunk „mzungu, mzungu”-t kiáltva, ami szuahéliül fehér embert jelent. Henry és barátai, akikért  útközben megálltunk, szokás szerint késtek „hakuna ma tata” legyintenek, jelezve, hogy itt az idõt senki nem figyeli. Amint beléptünk a terembe, mindenki megnézett minket alaposan, a gyerekek körülöttünk forogtak, az egyik kisfiú megfogta B. kezét, kicsit piszkálta, nézegette azt a fehérséget. Ének, zene, szintetizátoros zöld inges fiú, telt keblû rózsaszín ruhás szóló énekes. Wow. Az evangéliumnak pár perc jutott a többi a ritmikus dallamoké volt. Olyan igazi afro-partynak tûnt sokkal inkább, mint vasárnapi misének. Senki sem feszengett, nem volt pszt-elés, csak nagyon jó zene. A mellettem ülõ anyuka megszoptatta kisfiát, minthogy számára ez a világ legtermészetesebb dolga. Aztán a lelkész felszólitotta a hivõket, hogy azok, akik elõször járnak itt, mutatkozzanak be. Nyilván csak nekünk szólt :) de elõször a másik padsort kérte, hogy álljon fel, aki elõször van itt – persze senki se moccant – majd utána következtünk mi. A lelkész azért mondott egy tiz perces prédikációt, valaki a kezünkbe nyomott egy angol bibliát is. A szeánsz után számot cseréltünk a lelkésszel,  mindenki örült, sorra jöttek kezet fogni velünk, hogy „karibu” vagyis „légy üdvözölve”. (igazából nem derült ki, hogy mely felekezet is volt pontosan...)

Dalla-dallával utazni nagy élmény, a max. 10 személyes kiszuperált, kopott minibuszt teljesen megtöltik. Mikor Maranguba utaztunk vele, 25 – 27 személyt bezsúfolódott, minden négyzetcenti ki volt töltve, állva nyomorogtak a késõbb jövõk. Senkit sem utasitanak el azzal, hogy a busz teli van, pedig akkor már B. ölében egy kisfiú ült, és a nagy tömegtõl nem tudtam megvakarni a vállam. Ezeken a buszokon szállitják az utastérben a tyúkokat és a halakat is. A  dalla-dalla piszkos, büdös és reméljük a miénk nem volt bolhás.
 
Dalla-dalla

Az ebéd elõtt gondosan kezet mostunk az antibakteriális gélünkkel. Kézzel ettem, tisztábbnak tûnt, mint az evõeszközök. Degeszre tömtük magunkat a biocsirkével, B. mindig megjegyzi, hogy itt a csirkéken nincs annyi hús, mint otthon. Afrikában nem tápszeren nõnek fel, hanem a kunyhó mellett legelik a zöldet. Vagy valamit. Az ebéd után a csirkecsontokat a tányér szélére raktam, Henry rám szólt: „befejezted? Hiszen azon még hús van” és elvett pár csontot a tányéromról és lerágta. „látod, mi semmit sem hagyunk rajta” mutogatta a csupasz csontdarabkákat. Mikor befejezte, az asztalukhoz lépett a pincér, hogy összeszedje a tányérokat,  ekkor odaszaladt egy koldus, elkapott pár csontot, a közeli fa tövénél lekuporodott vele és lerágta a maradék cafatokat.

Ott ültünk a Kilimandzsáró lábánál, amelynek a megmászása 1500 euró, egy olyan országban, ahol az átlag havi kereset 40 dollár. A nyugati turista csoportok méregdrága túrafelszerelésben gyülekeznek, a bakancsaik árából jól lakna egy egész helyi falu. Kisérõnk, az alig huszonéves fiú strandpapucsban szökdécselt a sziklákon, míg én a profi trekking lábbelimben kapkodtam a levegõt.
 
Egész úton a hosztel felé az járt a fejemben, hogy ezek a nonszensz képek hogy kerülhetnek egymás mellé és  hogy egy csirkecombot hányszor lehet lerágni.
 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.