Megyünk magunkat arcul csapatni. A magát kis szemtelenséggel értelmiséginek tartó utazó nemcsak egzotikus vágyból választ egy szubszaharai országot úticélul. Nemcsak a túrázás fáradtsága, a fényképek sokasága és a fehér homok a cél, sőt. Túrázni lehet a Tátrában, a Facebook-ra már lassan úgysem menő képet tölteni (Facebook kép – NEM MENŐ), a fehér homok helyett szép adriai partot pedig tizedannyiért kap az ember. Ha tehát mégis Tanzániát választottuk, ott volt az az igény, hogy legyen valami a zebrákon túl, a moszkitók zümmögő fenyegetésének elviseléséért cserébe, hogy minden utcán világító lángoszlopként közlekedhet majd a fehér ember „ittapénzeszsák” csíkot húzva maga után. Ez az igény az arculcsapás.

Az egyszerűség és a szegénység objektívjét szeretnénk élesre állítani, hogy kitartson majd visszaérkezésünk után pár hónapig. Legalább. Átélni a sorban állás nyugalmát, a kiszámíthatatlanság kényelmét, a nincstelenség teljességét. Az ipad-kocsi-munkahely kombóban élő európai szereti azt hinni, hogy megérthet valamit, ha az elég egyszerű és felfogható módon kerül elé. Esélyt adunk Tanzániának, hogy borsot szórjon eltompult értékrendünk sóletjébe.

Az egyszerű kihívásokat nemcsak megélni, hanem végre átélni, mert teljes embert igényelnek majd. Nem is csak látni, hanem egy-két pillanatra, tán egy-két napra átélni a tehetetlenséget, azt, hogy küzdeni kell a tiszta vízért, hogy ki vagyunk szolgáltatva a természet nagyobb és még inkább kisebb erőinek... persze ez a hit se más mint a többi, önmegvalósító legfeljebb, más nem.

Örömmel jelentem, egyelőre hiszem, hogy valamit adhat az út, szellemileg. Amolyan szellemi zsírleszívásra vágyom, kijózanodásra és az apró örömök újabb és újabb értékelésére. Mert hiába tudom, hogy értékelni „kell”, mindent megszokunk és ez végtelenül bosszant. Az erőfeszítéseim nagyobb része éppen a rutinosodás kerülése. Új útvonalon a munkahelyre? Új téma megkarcolására rászorítani magam? Reggel nem a kávéba kortyolni, hanem egy nagy érett eperbe harapni, hogy a nap első íze lehessen? Apróságok. Odaát minden új lesz, azt is megszokjuk majd a hónap végére, mégis abban reménykedem, hogy utána a hazai is megint új lesz – egy darabig.

A szellemi zsírleszívás tehát pont olyan, mint a valóságos: gazdag ember drága hobbija, két elhízás közt. Mert megengedhetjük magunknak, a hájat és a leszívást és az új hájat és az új leszívást...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.