Éppen néhány liánt hajltottam ki az utunkból az esőerdőben, majmokra vadászva, a vizesárok partján egyensúlyozva, amikor történelmi beszélgetésünk a fiatal idegenvezetőnkkel új fordulatot vett. A német Kelet-Afrika és a brit gyarmatositók történetét vesézve ugyanis visszakérdezett Henry: Magyarországot ki gyarmatositotta? Nem azt kérdezte, hogy gyarmatositották-e egyáltalán. Lehet, hogy magától értetődő Afrikában az, hogy előbb-utóbb mindenki gyarmat lesz? És biztos, hogy nem Habermas járt a fejében. Bár automatikusan csak a tagadás jött volna, hiszen mi nem voltunk expressis verbis gyarmatok, de hívták az országot szatellit államnak, megszállt területnek, csatlósnak, szövetségesnek; volt kötelező nyelv a német és az orosz is, latinról nem szólva, gazdaságilag pedig a legritkább pillanatokban volt túlsúlyban a magyar tőke Magyarországon, ha egyáltalán valaha. Innen, Afrikából nézve tehát logikusnak tűnik a következtetés, hogy Magyarország többet oszt sorsban az egykori gyarmatokkal, mint a nagy gyarmattartókkal, akikkel most papíron ugyan egy ligában játszik – NATO és EU – de felkészültségünket és tapasztalatunkat nézve ez közel sem állítható...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.