A taxi lekanyarodott a hotel felé és én ijedten kaptam B. vállához,  a lerobbant, kietlen környék láttán egy pillanatig az volt az érzésem, hogy a taxis egy külvárosi részen foszt ki bennünket néhány pillanat múlva. Azután kiderült, hogy ez a város központja és a mi hostelünk is a roskadozó, közvilágításmentes környéken kapott helyet.

Kilatasunk:

Nyomor. „Nem hittem volna, hogy lehet nagyobb a nyomor, mint Calcuttában” - mondja B., én meg tágra nyílt szemekkel bámulok ki a teraszról.

A szúnyoghálót nem tudtunk felkötni, az otthon vásárolt speciális méregdrága rovarriasztó krém nem mûködik, a rovarriasztó karperec az elsõ percben lehullott mindkettõnkrõl a ventilátor szelében. Olyan érzésem van, mintha valami állandóan mászna rajtam.
„Valami megcsípte a lábam, viszket!!”

„Nem biztos, hogy szúnyog, annyi minden mászkál itt fel-le” - nyugtat B. de másnap elkezdjük szedni a malária elleni gyógyszert. A Malarion, azon kívül, hogy szinte tönkreteszi a májat és az utolsó gyógyszer után három hónapig nem ajánlatos teherbe esni, szinte semmilyen mellékhatással nem bír elõdjéhez képest. A lacrimon, ami ugyan (sokkal) olcsóbb, nem ritkán rémálmokat, paranoiát, tájékozódási  zavarokat okoz, egyéb – ezek mellett nem is feltûnõ – fizikai hatások mellett. Sok olyan esetrõl olvastunk, hogy az utolsó tabletta után is megmaradtak a tünetek és az utazók pszichés kezelésre szorultak. Volt akinél annyira elfajult, hogy öngyilkos lett. No persze ezeket azért óvatosan kell kezelni, mindenféle netes blogok írták :-)

Az elsõ napunkat az akklimatizációra terveztük. Gyalog elsétáltunk a Nemzeti Múzeumhoz, ami már önmagában nagy kaland volt. Mindenki kinn ül az utcán, árusok, cipõpucolók, autómosók színes mozaikja. Egy pár cipõ kipucoltatása fél tanzán schillingbe kerül és a rántott comb, amit ma ebédeltünk 5 500-ba. Fehér embert alig látunk, a helyiek nem foglalkoznak velünk, nem szólítanak le, nem kínálgatják portékájukat. A szembejövõk megbámulnak, de ez a moszkva téri (újabban: Széll Kálmán...) mozgólépcsõn sincs másképp.



Az alumíniumpalából készült fal mellett haladva, ami a kíváncsi tekintetek elõl hivatott elrejteni a múzeum területét (?),  egyszer csak egy tömegbe botlottunk. Egy félmeztelen férfi, piros kendõvel a fején fenyegette a népet, majd a hatás kedvéért egy jó nagy követ is felkapott. Hatás megvolt: visszafordultunk és megpróbáltuk a másik oldalól bevenni a múzeumot. Séta közben belefutottunk a botanikus kertbe, amit kiderült, hogy a német gyarmatosítók hoztak össze, persze azóta jelentõsen vesztett formájából, most is csak néhány gyanús pénzváltó alak támasztotta a megmaradt fákat és néhány párocska keresett menedéket a fal tövében. A múzeum bejárata végül az alu-rengetegbe vájt kis járaton keresztül villant fel egy hatalmas piros nyíl alakjában, ami arra biztatta a lelkes turistákat, hogy az ösvényen haladjanak beljebb. Végül beértünk az emeletes múzeum kertjébe, végignéztük a kellemes kiállitást és majdnem fogyasztottunk egy kávét – csak még nem fejezték be a kávézót.

Két lényeges dolgot tanultunk meg Tanzániáról a múzeumi fényképaláirásokból. Egyrészt, az ország Munkácsyjának (vagy tán Csontváry-Koszka Tivadar, izlésnek megfelelõen) a múzeum bejárata elõtt egy kis hirdetõtáblára felszögezett néhány A4-es lap állit emléket, amin megtekinthetõk  Tingatinga festõkollega képei. Nos, ez a leghiresebb festõ, aki az egyetlen és a mai napig is továbbélõ tanzán iskolát nyitotta meg, azért távozott közülünk idõelõtt, mert a rendõrség félrenézte a sötétben, és lelõtték egy bünözö helyett. Sic transit...
 

Az alkotasok:
 

Ennél is nagyobb véletlennek tünt ezek után a legnagyobb õskori felfedezés, amit az országban tettek. Számos õszsiráf, dinó és egyéb állati maradvány került elõ australopitechusok mellett. Ez utóbbi néhány tizezer éve végigsétált egy még meleg vulkáni közeten, amiben otthagyta a lábnyomait – egyedi kis leletegyüttes, az biztos. Hogy hogyan került elõ? A lelkes felfedezõk épp jöttek-mentek, amikor este elunták magukat és a talán szokásos afrikai kidobósba fogtak: elefánttrágyával kezdték el dobálni egymást. Amikor egyikük munícióért lehajolt, akkor vette észre a legendáriunm szerint az azóta elhíresült lábnyomokat...

Szóval egy ország, ami az utolsó tíz helyen van az ENSZ Human Development Indexen, ahol 37 millióan élik mindennapjaikat, ahol a leghíresebb festõt véletlen lepuffantották és a legnagyobb felfedezés egy elefánttrágya-kidobósban született...ahol a kontinens legmagasabb hegye áll, ahol békében él egymás mellett nemcsak a közel száz -féle etnikai kisebbség, de a muszlimok és keresztények is – a kontinens mércéjén nézve különösen – háborítatlanul laknak közös utcákban, és ahol Nyerere elnöknek anno sikerült 85%-os iskolázottsági rátát elérnie. Ellentmondások földje, de közel sem az a negatív kép, mint amit otthon hallunk.

Vacsorázni a Jumbo inn nevû helyre mentünk, ahol a rengeteg kimondhatatlan nevû étel és az ugyanolyan furán hangzó szósz közül a pincér ajánlatát kértük. A hal csípõs mártásban rizzsel és B. arab kenyerével mesés volt, a ramadánra készülõ nyüzsgés a teraszról szintén.

A szomszéd asztalnál egy európainak tûnõ fiú ült egyedül. Felfigyeltünk rá rögtön, talán azért, mert szokatlannak tûnt, hogy egy ilyen helyre valaki egyedül utazik. Elõvett egy könyvet, azt olvasgatta miközben az járt a fejemben, hogy biztosan korábban érkezett mint mi és csomó hasznos információval rendelkezik. Meghivtam az asztalunkhoz, hogy vacsorázzon velük. Félix két évet töltött Namibiában és úgy tervezte, hogy hazautazása elõtt még pár hónapig utazik. Tegnap kapott maláriát – pontosabban tegnap jöttek ki rajta ez elsõ tünetek. Egy dar es salaami kórházban napi három gyógyszerel kezelik. Afrikáról csupa izgalmasat mesélt: a német fejlesztési intézetnek dolgozott, egyszer az egyik dél afrikai utazása során látta, ahogyan egy majomcsapat kifoszt egy egész turista csoportot, a 12 órásra meghirdetett mozambiki út 32 órásra húzódott el, miközben a buszból elefántokat látott, és a világ legtermészetesebb dolgaként közölte, hogy soha nem rabolták ki, nem vették el semmijét és értéktárgyait mindig magánál tartja. Idegesen figyelem, hogy egyre késõbbre jár, Felix  lelkesen mesél élményeirõl miközben lemegy a nap és közvilágitás hiján az utcában teljesen sötét lesz. „Relax, relax” szól rám barátságosan, megegyezünk, hogy bejelöljük egymást a Facebookon és visszatérünk a hostelbe. Félix holnap repül Ugandába, hogy barátnõjével majd Ruandába látogasson.

B. feleszereli a szúnyoghálót, Allah ahbar, a kampó tart, majszoljuk a duty freeben szerzett finomságokat, felhörpintjük a kötelezõ napi gyomorfertõtlenitõ pálinkát, az ablak alatt afro ritmusok, helyiek zenélnek. Kezdõdik az afrikai éj.
 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.