Egy nap van az indulásig. Megvettük a szúnyogriasztó krémeket és sprayeket, rovarriasztó karkötőt. Tudjuk, hogy nem olyan hatékony, mint a marketingje, ha napi hárommal kevesebb bogár próbál majd rajtunk landolni, már akkor megérte.

Elintéztünk, lezártunk, befizettünk, postáztunk, válaszoltunk, átirányítottunk mindent. Majdnem mindent. Becsomagoltuk a több doboz láz és fájdalom csillapítót, sebtapaszt, zseblámpát. Több memóriakártyát, egy darab kényelmes nadrágot, kicsit több pamut bugyit. Az összes létező védőoltást megkaptuk, eső és szél ellen fel vagyunk szerelkezve. Mindeközben pozsonyi lakásból kiköltözni, átdobozolni az életem egy másik városba. Kóvályog a fejem a sok szervezkedéstől.

Hétfőn kezdődik a Ramadán, pont a legnagyobb buliba huppanunk majd be.

Az egyik legkedvesebb Ramadánhoz kötődő élményem Tunéziában történt. Az egyetemi évek után egy dél –tunéziai kisvárosban, Mahdiában éltem. Idegen - vezettem, búvárkodtam és franciául tanultam. Anna a Ramadán közepén látogatott meg, mikor az összes helyi bolt zárva volt napközben és csak napnyugta után nyitott ki. Elviselhetetlen forróság volt, az ivóvizet kis palackokba öntöttük és felforrósodva a retikülünkben tartottuk. A városban különböző rejtekhelyeket kerestünk, hogy meg tudjuk inni. Az egyik nap Soussba utaztunk a helyi louageval, ami a helyi tömegközlekedési forma. Menetrend nem létezik, a kis, kopott minibusz akkor indul, ha megtelik. Szokás szerint több órát vártunk a startra, a rádióban jó kis arab pop szólt az egész úton. Ilyen:

 Annával nyomorogtunk a hátsó üléseken, utastársaink percenként idegesen ellenőrizték az órájukat és a homlokukat törölgették. Nemsokára napnyugta. Félúton járhattunk, amikor megszólalt a rádióban a müezzin hangja. A sofőr lefékezett és hangosabbra tekerte a rádiót. Mindenki mosolygott, a férfiak ölelgették egymást, velünk természetesen nem tudtak mit kezdeni, aztán csak kezet ráztak és „ramadak mabrouk”-ok kivántak. Mindenki kiszállt,a sofőr benne hagyta a kulcsot a minibuszban, befutott a közeli boltba és csokoládét, több zacskó csipszet és ásványvizet vett. Aztán visszahuppant a foltos sofőrülésre és szétosztotta a zsákmányt.

Még egy éjszaka és újraélem mindezt! Addig marad a dobozolás.

Ismertem egy fiút, aki mindig úton volt. Egy francia vállalatnak dolgozott Afrikában és Ázsiában. A központi iroda pár hónapos missziókra küldte olyan országokba, ahol nincs mobilhálózat azzal a céllal, hogy pár helyi informatikussal és műszakissal dolgozzák ki a rendszert. Óceánpart melletti kábelekkel és öreg kiszuperált európai számítógépekkel teli bódéban dolgozott, a küldetése maximum két hónapig tartott, azután átirányították a következő állomáshelyre.

Egy kofferbe belefért az egész élete, három pár cipője volt: egy elegáns fekete, egy sportcipő és egypár strandpapucs. Ha valamelyik közülük elkopott, odaajándékozta egy helyi rászorulónak és vett egy másikat. Ha egy könyvet kiolvasott, továbbadta. Pár inge volt, egy farmere, kofferjében csak a legszükségesebb dolgok. Nem gyűjtött műtárgyakat és nem tette el emlékbe a mozijegyeket. Fényképeket is ritkán készített, azt mondta a leglényegesebb helyeket, embereke és eseményeket úgysem felejti el.

Itt ülök a pozsonyi lakásomban a temérdek doboz, könyv, zacskó között, az szoba közepén kupacokban állnak a régi ruháim, amik még nemrég divatosak és trendik voltak. Az alig használt laptop hátizsákom, ami az ipad megjelenésével teljesen fölöslegessé vált, a tűzpiros koktél ruhám, ami csak egyszer volt rajtam egy elhibázott éjszakán. A kamaszkori levelezésem egy nagy Ikeás dobozba pakolva az erkély ajtó előtt és a többi fölösleges kacat.

Márcsak egy nap és az egészet kulcsrazárom.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.