Stone Town - leléptünk
2011.09.06. 23:50
Stone town lenyűgöző: apró, szűk utcácskáit jártuk, árusok minden sarkon, maszáj kincseket, faládikót, köveket és fűszereket kináltak. A több száz éves faajtóik szobrászati mesterművek, a ramadán utolsó hetében szinte mindenki a szigeten aktiv muszlimmá válik és naponta jár mecsetbe. Az iskolás kisfiúk fehér kaftánban, helyi nők csadorban, turisták szűk rövidnadrágban élnek egymás mellett az arab rabszolgakereskedelem tizenkilencedik századi központjában.
Stonetown:
Ez az ománi szultán egykori palotája, amelyet a brit kormányzó is egykor birtokba vett.
Alul a kikötő, a kikötőt védő erőd, és az utolsó rabszolgapiac helyén emelt kis emlékmű látható.
Nemcsak ezekre a mesés képekre fogok emlékezni. Egyik nap az anglikán katedrálist kerestük, lekanyarodtunk egy utcába, ahol B. arra figyelt fel, hogy irtózatos bűz van, még a helyi mércén edzett orrnak is. Én meg a látványtól ugrottam nagyot egy férfi lábát megpillantva. Feldagadt, az elefántkórhoz hasonló, 30-40 centi átmérőjű vádli és a hozzá tartozó puffadt talp, amelyet sötétzöld, felszakadozott bőr borított, mintha moha fedte volna az egészet. Rohadt az elő hús. Nem volt koldus, a körülötte lévők a világ legtermészetesebb dolgaként kezelték, én meg még napokig öklendeztem az élménytől.
(elefantiázis v. elefántkór, azon bántalom, mely a bőrt az alatta levő kötőszöveti rétegekkel együtt oly módon megváltoztatja, hogy a megtámadott testrész nagyságra és alakra nézve az elefántbőrhez hasonló vastagságot és feszültséget mutat. Kép itt az erős idegzetűeknek, de ez is csak szelíd látvány a stone towni lábhoz képest...)
Zanzibáról komppal jöttünk vissza a kontinensre. A busz sofőrje, aki Zanzibár túlfeléről szállitott minket a Stone townba, a város külvárosában egyszercsak megállt, kiszállt és eltűnt. Hiába kérdezősködtünk, hogy hová ment, mit csinál és mikor jön vissza, mindenki csak a vállát vonogatta. „Elment. Talán a kislányának vásárol új ruhát a ramadán végi bulira” - mondta az utaskisérőnk. Kiszálltunk a kisbuszból, leültünk az utca szélére és vártunk….
- Mégis mennyi idő?’ egy óra, kettő? Vagy csak tiz perc? – toporzékoltam.
- Egy óra, kettő, vagy tiz perc...
Ilyen információk hallatán nem volt türelmünk tovább várakozni, lepakoltuk csomagjainkat egy kis hotelben. A recepciós fiú baksis fejében poggyászunk bedobálta egy kamrába „no problem, biztonságos, aggodalomra semmi ok” – nyugtatott a jól ismert helyi fordulatokkal. Meg kell hagyni, tényleg nem lett gond.
A kompra várva negyven percig aszalódtunk a tűző napon, hátizsákjainkkal a vállunkon. Ezelőtt már kiálltuk a félórás sort, amit a két „országrész” közti immigration office követelt meg tőlünk. És bár az utcán mindig mindent lehet kapni, itt, az elkerített váróban nem leltünk egy árva ásványvíz-árust sem.... Időközben rákvörösre pörkölődött olasz turistatársaink mellett betereltek minket a „luxuskompba”, ahol az indulásig hömpölyögtünk a vizen. Úgy felkeverte a gyomrom a himbálódzó hajó, hogy moccanni sem birtam, nemhogy fotózni. Az indulás után cápatámadásról szóló dokumentumfilmet (!!!) vetitettek, a ránk mért hatása körülbelül olyan volt, mintha légikatasztrófa filmet néztünk volna a repülőn. A kitkötőben a halpiac szaga fogadott, a reggeltől ott illatozó, hűtetlen tengeri cafatok csak még autentikusabbá tették utolsó esténk hangulatát.
---
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.