Moshi felé tartottunk, az ablakaink elõtt kis falucskák lakosainak mindennapjai zajlottak. Kecskék pórázon, porban játszó gyerekek, banán, narancs, kókuszdió és kukorica, helyi fiú motron pár számmal nagyobb cipõben, gondoskodó anyukák a vörös vályogviskók elõtt. Motor mellett támaszkodó fiúk sokasága, pénzük nincs benzinre, igy csak a poros járgányt támasztva vágnak fel.

Az úton láttam kettõ majmot, végre. B. éppen valamit tett-vett a táskája körül és elmulasztotta. Arusha környékén készülünk szafarira, állatkukkolás felsõfokon...

Az utunk elején járhattunk, amikor érdeklõdtem, hogy mikor lesz “rövid megálló”. Pár perccel késõbb a sofõr lehúzódott, a busz fele lesprintelt a domb mögé, mindenki helyet keresett magának. Férfiak és nõk egy irányban, kisebb-nagyobb távolságot tartva maguk között végezték a dolguk. Nekem azt tünt fel, hogy  körülöttem a lányok nagy érdeklõdéssel figyelik, hogy rajtam minden fehér...

Az elsõ napokhoz képest lazultunk sokat. Érkezésünk után minden evés elõtt, után és alatt használtuk a fertõtlenitõ kéztörlõt, idegeskedtünk egy szúnyog zümmögés hallatán, az utcán sétálva magunkhoz szoritottuk a táskáinkat. Utóbbit nem lehet teljesen feladni, de az együttélés egészséges szintje elérhetõ.

Moshiba végül tiz óra vadulás után befutott a buszunk. Nem szivbajos a vezetõ, a pengevékony betoncsikon kamionok elõznek buszt és viszont, mindenki a végsebességen tartva a rozoga jármüveket. El kell ismerni, ezt mesterien teszik, legalábbis úgy tünt, csak a zuhogó esõ miatt volt egy-két árokba fordult teherautó. Ott sem a mentõk szaladgáltak fel-le, helyszinelésnek nyoma sem volt, a soför nyugodtan pucolgatta a narancsát az árokparton.

A buszmegállóban tettetett magabiztossággal megindultunk vélt hotelünk felé, mivel az útikönyv is arra intett, gyorsan slisszoljunk ki a papasik, vagyis az önjelölt idegenvezetõk ostromgyürüjébõl, ami minden busz érkezésével természetes módon együtt jár. Ezzel nem is volt gond, viszont rossz irányba mentünk nagyon határozottan. Henry már út közben csapódott hozzánk, 23 éves szafari-ügynök. Megmutatta végül a helyes irányt, így beszédbe elegyedtünk, és persze elõbb-utóbb meg kell hallgatnunk majd ajánlatait. Azóta is lelkesen vár mindig a hotel elõtt...

Moshiban nagy a kontraszt: a Kilimandzsáróra igyekvõ, gazdag(on felszerelt) turisták és a helyi látvány között. A város néhány utcácskája biztosan megél a hegymászókból, a maradék viszont a tanzán módon küzd a létért. Kellemes meglepetés volt a kávézóban felfedezni, hogy mennyi önkéntest várnak a város különbözõ árvaházaiba, nõi klubjaiba, AIDS felvilágositóknak stb. Ezzel szemben nem örültünk annak, amikor kiderült, hogy a Kilimandzsáró tényleg a turisták krémjének privilégiuma a horribilis árak miatt: a túra 5-7 napból megoldható, magassági betegség hiányában. Egy 24 órás tartózkodás dija 60 dollár, tehát egy hét az 420, erre jön rá a kötelezõ 50 dolláros éjszakázási dij, a kötelezõ idegenvezetõ dija, a rescue fee és sok egyéb okos megoldás, hogy távol tartsák a tömegeket. Ez részben sikeres, mert tényleg nem lehet 1500 dollár alatt kihozni egy csúcsélményt :) Mi is a körbebiciklizés felé hajlunk, már csak azért is, mert az embernek praktikus lenne idejében tudni, hogy hogy viseli a 3000 méter fölötti magasságot.

Mindenutt narancs es kellekei:

 van ilyen is:

Ultetvenyek a hegyek labainal

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.