A tanzániai körút rendhagyó állomása Arusha legnagyobb és legismertebb nemzetközi intézménye, a Nemzetközi Ruandai Büntetőbiróság (ICTR – International Criminal Tribunal for Rwanda) székhelye ide került a szafarik közepére. A 94-es atrocitások után döntött úgy az ENSZ Biztonsági Tanácsa, hogy Tanzániába telepiti a biróságot. Összesen 92 célszemélyt határozott meg a főügyész, akik közül esddig már 83-at elfogtak és a többségük esetében már itélet is született. Kiket és miért is üldöz az ENSZ külön szerve, az összes BT tag ritka jóváhagyása mellett? Erről beszélgettünk a a nyugat-afrikai származású, kanadai szóvivővel, aki még a pozsonyi focicsapatot is ismerte.

Ruanda – távolinak tűnik, földrajzilag. A népirtás viszont annál ismerősebb lehet az európai kontinensen is. Képiró Sándor hazai pere kiváló mementóként szolgált arra, hogy ne felejtsük el, otthon, két utcára, a szomszédban is megtörtént a legrosszabb. “A bűnösök közt cinkos, aki néma” az elengedhetetlen feltétele minden genocidiumnak. Most ne is feszegessük, hogy hány magyar asszisztált honfitársai, polgártársai kifosztásához, kitelepitéséhez, meghurcolásához – aktivan vagy passzivan, különböző korokban. A mindenkori utókor kötelessége, hogy felkészüljön a soha nem várt fordulatra: mit tennénk mi a kritikus pillanatban....? Képesek lennénk-e a bozótvágósokat megállitani, a kiszemelt áldozatokat elrejteni, életünket kockáztatni...?

1994-ben a magát elnyomottnak érző többség 100 napon keresztül mészárolta az uralkodónak tekintett tuszi kisebbséget. A 20. századhoz képest is meglepő kegyetlenséggel, machete-vel, vagyis széles pengéjű, szűk méter hosszú bozótvágóval estek neki szomszédaiknak, egykori barátaiknak vagy épp főnöküknek, ismerősüknek. A népirtás állatorvosi lova, ahogy a hutukat felkészitették: a genocidium első lépése a célcsoport dehumanizációja. A tuszikat nyiltan ócsárolni, lecsótányozni, bűnbakként feltüntetni. Nem történt ez máshogy a harmincas években sem, és érdemes lenne megnézni a szerb-horvát konfliktust e szempontból.

A ruandai elkövetőkkel három szinten foglalkoznak. A 92 fejest az ENSZ kergette és fogta el majdnem mindet. A kisebb vadakat a ruandai törvényszékek elé állitották, mig a “mezei” elkövetőket, akik a macséta jobb végén álltak, tehát jogállami körülmények közt az emberölések közvetlen elkövetőit, közösségi tanácsok elé állitották. Ezeknek az eseteknek a száma több százezer lehet. Mit tehet egy kis ország, ahol több az elkövető, mint a (túlélő) áldozat? Ruandában úgy döntöttek, hogy fontosabb az együttélés. Ahogy az ICTR szóvivője fogalmazott nekünk, ma “egy dombon él gyilkos és áldozat”. A cél a nemzeti megbékélés volt, erre pedig azt találták a legalkalmasabbnak, hogy a hosszadalmas, macerás eljárások helyett az emberek kibeszéljék magukat közösségi szinten. Egyelőre működni látszik a modell, legalábbis a korábbi méretű ellentéthez képest. Igaz, a történelem több példát mutat arra, hogy a feszültség újra dagad a felszin alatt...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.