Távol Afrikától

2011.10.09. 23:02

Egy hónap telt el a hazaérkezésünk óta, és az itthoni költözködés, barátaink, családunk és eljegyzézünk eufóriájában elmaradt a záró bejegyzés. Pedig az utazós blognál egyértelmű, hogy akkor kell befejezni, amikor véget ér az utazás.

 

Több héttel az afrikai utunk után csupa jó történet jár a fejemben és az, hogy milyen mesés volt folyton együtt lenni B.-vel. Gyakran eszembe jut az az olasz lány, aki egyszer mellénk ült reggelizni Moshiban. A Kilimandzáró alatt, a helyi árvaházat a kávézó bevételeiből (is) üzemeltető nővérkéknél nem volt szabad asztal, igy került a miénkhez. Az elején vártam, hogy megszólal, bemutatkozik vagy mond valami felszineset és csevegünk egy kicsit. De nem szólt egy szót sem. Divatjamúlt cipőjében, nagy fa gyöngyökből készült nyakláncban ült némán. A pincérhez szuahéliül szólt, végül mi szólítottuk le. Francesca, úgy rémlik igy mutatkozott be, de lehet csak az emlékezetem raktározta igy el és valahogy teljesen máshogy hivják. Pár mondatan összefoglalta történetét:

  • Egy olaszországi cégnek dolgoztam auditorként, aztán lejöttem Tanzániába, egy árvaházban voltam önkéntes.

Két kiváncsi újságiróba botlott, kérdezgettük tapintatosan, elmondta, hogy annak ellenére, hogy nem voltak Tanzánia területén háborúk vagy más politikai zavargások, sok az árvaház. Sok az AIDS-es, akik gyógyszerek és megfelelő orvosi ellátás hiányában meghalnak, igy szülők nélkül maradnak a gyerekek, akik nem ritkán maguk is fertőzöttek.

 

Francesca felköltözött egy hegyi faluba, ahol a nők többsége nem beszél még szuahéliül sem, csak a törzsi nyelvüket használják. Nincs sem áram, sem viz, a kútig sokat kell gyalogolni, a mosás egész napos tevékenység.

  • A helyi asszonyok meg vannak róla győződve, hogy a fehér nők nem képesek a házi munka ellátására. Mivel "fehérből" csak a kiszolgálásra kényes arisztokratákat és gazdag turistákat láttak, mindig ki akarják venni a kezemből a seprűt és át akarják venni a munkát.

Francesca tele lehetett igazi afrikai történetekkel, kérdéseinkre készségesen válaszolt, de nem akart barátkozni. Hiányzott belőle az a lelkesedés, ami a nyugati önkéntesekre jellemző "én azért jöttem Afrikába, hogy..." és kezdik történetüket. Az ő storyja inkább forditva történt "azért hagytam el Olaszországot, mert...".

 

Micsoda bátor döntés csapot-papot hátrahagyni.

 

XXX

 

Biciklit kölcsönöztünk Moshiban, hogy a város körüli kávé és banánültetvényeket nézzük meg.

 

 

 A kölcsönző fiú egy lakóház emeletére vitt minket, a tiz dollár bicajonként soknak tűnt, de voltak helyzetek, amikor egyszerűen nem akartunk alkudozni. A fiú jófej volt és lelkes, nekünk meg ezek voltak az első napjaink. A lépcsőházban itt-ott szutyok, az egyik, a szobákat elválasztó függöny mögül egy kislány kukucskált ki. Mosolygott ránk, aztán az anyukája is kedvesen biccentett.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Mig B. a sráccal a bicajokat válogatta, rozsdás-kevésbé rozsdás kategória szerint, a fiú elmesélte, hogy a napokban születik kisfia német szerelmétől Németországban. Ő a drága és bonylult vizumkényszer miatt nem tud ott lenni, de a lány pár hónap múlva visszatér és közösen élnek majd. Egy függönnyel leválasztott szobában, ez utóbbit én tettem hozzá, de valószinű, hogy igy lesz.

 

 

Igy egy hónap távlatából - amikor a reggeli melegzuhany, a kávé egy tiszta csészéből, szekrénnyi tiszta ruha luxusa újra természetessé vált és B. Iphonepedig ja állandóan cseng, az iróasztalunkon két laptopra érkeznek az emailek és csak esténként vagyunk együtt – bizony gyakran van olyan érzésem, hogy jó lenne leköltözni egy tanzán függöny mögé.

Zsúfolt csillagos ég

2011.09.15. 21:46

Arushában szálltunk meg egy kis hosztelben, ahol újra igazi angol wc-nk volt. Az előző helyen pottyantóssal bibelődtünk. Ezt a helyi körülményekhez képest ultra luxust leszámitva, minden silány, poros és nyomorult volt. Vagyis majdnem mindent leszámitva. A hosztelünk a moszlim negyed szomszédságában állt, megriadtam az első pillanatban, amikor megláttam a mecset tornyát az ablakunkkal egymagasságban.. A szokásos "már megint nem alszom ki magam" sóhajjal fejeződött volna be a gondolatom, mikor megláttam az épület előtt álldogáló maszájokat, akik épp tanzanitot próbáltak eladni. "Nagyszerű felvételeink lesznek" - gondoltam, aztán a kamerát mégsem kapcsoltam be. Ott álltam az ablak előtt, a hosztel első emeletén, bekapcsolt géppel és nem készitettem róluk egy anyagot sem. A maszájok gyűlölik ha fotózzák őket, úgy hiszik, a fényképpel elrabolják a lelküket.

Az első reggelen, olyan hajnali 5 óra lehetett, megszólalt a müezzin, a legszebb dallam, amit valaha hallottam. Lágy, andalitó ének, sajnos teljesen kiment a fejemből, nem tudom visszaidézni, hiába nézegetem a mecsetről készitett fotókat. Fel akartam venni, de az utolsó napra hagytam. Akkor viszont elment az áram, pár perces késés után bekapcsolták a generátort, de már egy más müezzin énekelte, hogy Allah Ahbar.

 

Az eljegyzés után a gyűrűm beletettem a kis rejtek-tarisznyába, amit az okos táskagyártó cégek fejlesztettek ki nyugati beszari embereknek. A több zipzáros, lapos, gumiövre kapcsolt rejtek pénztárcát egyszerűen herezacskónak hivtuk. Az eljegyési gyűrűm a nadrágom alatt hordtam az egész afrikai utunk alatt, ócska provokációnak éreztem volna ott viselni. Csak Dubajban húztam fel, az ottani dúsgazdag arab kereskedők feleségei mellett úgyis csak vidéki rokonnak tűnhettem egy búcsúban lőtt ékszerrel, bolhacsipte lábaimmal, koszos bakancsommal.

 

+++

 

Igyekeztünk reggel 7-kor felébredni, álmaink utazásából minnél többet ki akartunk hozni. Azt vettem fel, ami épp tiszta volt és mivel ebbe a kategóriába gyakran semmi sem illett be, a legkevésbé koszosat választottam. Nem volt szin, anyagminőség, forma, divat szerinti válogatás, ami épp kéznél volt, felhúztam magamra. Az afrikai utam előtt azt hittem, sokat kell majd "gyúrnom", hogy lazuljak. Pedig nem is, a világ legtermészetesebb dolga volt, hogy ágrólszakadtnak néztem ki az ágrólszakadt környezetben. Sem smink, sem körömlakk, sem arclemosó, egy doboz Nivea-t vittem, de azt is csak B. megpirult vállára használtuk. A hónap végére a bőröm teljesen kisimult, sehol egy pattanás vagy folt, a hajam csillogott, a körmöm erős lett.

 

A pár perces reggeli készülődés után után a közös reggelik jöttek. Képes voltam egy helyben ülni és kellemes badarságokról cseverészni B.-vel a világ legrosszabb kávénak nevezett löttye mellett. Egy hónapot töltöttünk közösen, úgy, hogy napi 24 órát együtt voltunk. B. francia szavakat tanitott nekem, megbeszéltük kinek mi volt az oviban a jele, volt kapcsolatok, gyerekkori traumák, nagy álmok, elmulasztott lehetőségek, mind mind előjöttek. Az egyik zanzibári éjszaka este 7 után szokás szerint elment az áram. Egy mindentől távoli óceánparti kisházban, a laptopomon talált francia chansonokra kezdtünk el keringőzni, az ég zsúfoltan csillagos volt, én meg csipkedni kezdtem magam, hogy ébredjek fel.

 

Voltak percek, amikor sikitani tudtam volna a tehetetlenségtől és kiszolgáltatottságtól. Rosszul voltam a sok agyonkinzott, sebhelyes, csontsovány kutya láttán, amit Zoli úgy magyarázott, hogy itt a maszáj üti az asszonyt, az asszony a gyerekeket, a gyerekek meg a kutyát. Egy nap a Kilimandzsáró lábánál egy tavat sétáltuk körbe. Kirándulásunk végén elővettük gondos európaiakhoz méltóan a szedvicseink, amikor több kutya telepedett le körénk. Én idegesen próbátam őket elhessegetni, hiszen milyen dolog állatokat etetni egy olyan országban, ahol emberek éheznek.

 

A lake Duluti festői tóról este a Lonely Planetben azt olvastuk, hogy semmiképp se induljanak arra a turisták, mert gyakoriak az atrocitások, rablások és rendkivül veszélyes.

Stone Town - leléptünk

2011.09.06. 23:50

Stone town lenyűgöző: apró, szűk utcácskáit jártuk, árusok minden sarkon, maszáj kincseket, faládikót, köveket és fűszereket kináltak. A több száz éves faajtóik szobrászati mesterművek, a ramadán utolsó hetében szinte mindenki a szigeten aktiv muszlimmá válik és naponta jár mecsetbe. Az iskolás kisfiúk fehér kaftánban, helyi nők csadorban, turisták szűk rövidnadrágban élnek egymás mellett az arab rabszolgakereskedelem tizenkilencedik századi központjában.

Stonetown:

 

Ez az ománi szultán egykori palotája, amelyet a brit kormányzó is egykor birtokba vett.

Alul a kikötő, a kikötőt védő erőd, és az utolsó rabszolgapiac helyén emelt kis emlékmű látható.









































































































Nemcsak ezekre a mesés képekre fogok emlékezni. Egyik nap az anglikán katedrálist kerestük, lekanyarodtunk egy utcába, ahol B. arra figyelt fel, hogy irtózatos bűz van, még a helyi mércén edzett orrnak is. Én meg a látványtól ugrottam nagyot egy férfi lábát megpillantva. Feldagadt, az elefántkórhoz hasonló, 30-40 centi átmérőjű vádli és a hozzá tartozó puffadt talp, amelyet sötétzöld, felszakadozott bőr borított, mintha moha fedte volna az egészet. Rohadt az elő hús. Nem volt koldus, a körülötte lévők a világ legtermészetesebb dolgaként kezelték, én meg még napokig öklendeztem az élménytől.

(elefantiázis v. elefántkór, azon bántalom, mely a bőrt az alatta levő kötőszöveti rétegekkel együtt oly módon megváltoztatja, hogy a megtámadott testrész nagyságra és alakra nézve az elefántbőrhez hasonló vastagságot és feszültséget mutat. Kép itt az erős idegzetűeknek, de ez is csak szelíd látvány a stone towni lábhoz képest...)

 

Zanzibáról komppal jöttünk vissza a kontinensre. A busz sofőrje, aki Zanzibár túlfeléről szállitott minket a Stone townba, a város külvárosában egyszercsak megállt, kiszállt és eltűnt. Hiába kérdezősködtünk, hogy hová ment, mit csinál és mikor jön vissza, mindenki csak a vállát vonogatta. „Elment. Talán a kislányának vásárol új ruhát a ramadán végi bulira” - mondta az utaskisérőnk. Kiszálltunk a kisbuszból, leültünk az utca szélére és vártunk….

-          Mégis mennyi idő?’ egy óra, kettő? Vagy csak tiz perc? – toporzékoltam.

-          Egy óra, kettő, vagy tiz perc...

Ilyen információk hallatán nem volt türelmünk tovább várakozni, lepakoltuk csomagjainkat egy kis hotelben. A recepciós fiú baksis fejében poggyászunk bedobálta egy kamrába „no problem, biztonságos, aggodalomra semmi ok” – nyugtatott a jól ismert helyi fordulatokkal. Meg kell hagyni, tényleg nem lett gond.

A kompra várva negyven percig aszalódtunk a tűző napon, hátizsákjainkkal a vállunkon. Ezelőtt már kiálltuk a félórás sort, amit a két „országrész” közti immigration office követelt meg tőlünk. És bár az utcán mindig mindent lehet kapni, itt, az elkerített váróban nem leltünk egy árva ásványvíz-árust sem.... Időközben rákvörösre pörkölődött olasz turistatársaink mellett betereltek minket a „luxuskompba”, ahol az indulásig hömpölyögtünk a vizen. Úgy felkeverte a gyomrom a himbálódzó hajó, hogy moccanni sem birtam, nemhogy fotózni. Az indulás után cápatámadásról szóló dokumentumfilmet (!!!) vetitettek, a ránk mért hatása körülbelül olyan volt, mintha légikatasztrófa filmet néztünk volna a repülőn. A kitkötőben a halpiac szaga fogadott, a reggeltől ott illatozó, hűtetlen tengeri cafatok csak még autentikusabbá tették utolsó esténk hangulatát.

---

 

Dolce vita csikos bikiniben

2011.08.24. 16:05

Zanzibár, az álomsziget. Pár napja érkeztünk egy 12 férőhelyes, dugig megrakodott lélekvesztő repülővel. Tágra nyilt szemekkel bámultam a kapitányt, amikor a felszálláskor how-are-youzott egy tiszteletkört, betette B. lába alá a poggyászát, és előre figyelmeztett, hogy az "elején kicsit rázós lesz, de azután simán repül tovább a kis gép".
 

A kapaszkodós landolás után, korgó gyomorral jártuk Stonetown, Zanzibár fővárosának utcáit, az összes étteremben az a tábla fogadott, hogy napnyugta előtt nincs kiszolgálás. A tizenkilencedik században főként rabszolgakereskedelemből profitáló sziget 99 százaléka muszlim ezért pardon nélkül az esti imáig nincs kiszolgálás.

 

Hófehér homokos part, kókuszpálma, óceán. Wow. Reggel leadjuk a rendelést, hogy milyen halat szeretnénk vacsorázni, estére elkészitik nekünk. Kenegetjük a kelet-európai fehér testünk rovarriasztóval és napozókrémmel, szürcsüljük az ananászlevet. Dolce vita csikos bikiniben.

Áramszünet

2011.08.23. 10:30

Nyaralunk. Edes kettesben Kelet-Afrika egyik legszebb helyén a Kilimandzsáró és a Meru hegy között. Hónalyszagú helyiek, imádkozunk a melegvizért, szinte állandóan áramszünet van és még egyszer sem láttuk a Kili hófödte tetejét.

Komoly rituálét végzünk miden nap, felszereljük a szúnyoghálót és a szobánkat rovartalanitjuk – vagy legalábis megpróbáljuk a KILL feliratú helyi spray-jel. Esténként B. a szobában gekkót kerget, én meg értetlenül pislogok, amikor arról próbál meggyőzni, hogy a kis állat úgysem bánt és maradthatna az éjszakára.

 

Telnek az arushai napok, szinte naponta csodálkozunk rá tátott szájjal az itteni normákra: maszáj kislányok körülmetélése, a törzsi népek hiedelemvilága, akik mindent az ősök erejének tulajdonitanak vagy éppen a három fázisú kézfogásra. A kilátástalanság képei csapnak arcul minden reggel, unatkozó, munkanélküli fiatalok, portékával megrakodott roskadozó szamarak és szinte csak fehérekkel teli internetkávézók. (A rendes kávézókból 1-2 van a nagy turistahelyeken, ahol egy ebéd ára a helyiek egy havi fizetése körül jár.)

 

Nagyon nehézkesen megy itt minden, sehol egy térkép, ezzel is próbálják támogatni a helyi turistavezetőket, hogy legalább annyi időre, mig megmutatják a sarkon túli leágazást, foglalják le magukat. Mindenhez három ember kell, és a szinünk láttán egy banánt drágábban akarnak eladni, mind az otthoni Billában.

--------------------------------------------------------------

 

 

Az áramszünet mindennapos Tanzániában, pár napja az ország 70 százaléka szinte 24 órára elktromosság maradt. Benyitottunk az internetcaféba, gyanúsan kevesen voltak és kéken világitott az összes monitor. Megkérdeztük, hogy mennyibe kerül egy óra.

  • 3000 shilling (sic!) - válaszolta

  • 3000? - húzzuk fel a szemöldökünket a magas ár hallatán

  • Normál esteben 500, de monst nincs áram, be kell kapcsolnom a generátort hozzá.

 

-----------------

 

Az első arushai napokban a hotelünk reggelizőjében piritóst kértünk, mondták, hogy nincs. Azután omlettet, csak rázták a fejüket. Se sült szalonna, se virsli nincs – csak ezután bökte ki a pincér, hogy ismét áramszünet van.

 

------------------------------

 

Az egyik barátunkra vártunk, mikor megtudtuk, hogy csúszik az egész esti programunk, Arushában nem lehet diezelt szerezni, A tanzán kormány önkényesen kijelentette, hogy leviszi az árakat. Egyik napról a másikra felszólitotta a benzinkutakat, hogy adják olcsóbban az üzemanyagot, akik tiltakozásul nem adtak el semmit. Igy kellett kútról kútra járniuk a helyieknek és egyezkedniük.

 

----------------------------

 

Nincsenek lebetonozott utak, a házak között a kitaposott vöröses salakon sétálunk, az esős időszakban gyakoriak a zivatarok, ilyenkor csupa sár minden. Száraz napokon viszont a por miatt szinte lehetetlen közlekedni. Prüszkölünk össze-vissza, nekem állandóan viszket az orrom. Ha dzsippel utazunk, teljesen feltekerjük az ablakokat, ezt kétszer is ellenőrzöm, bekapcsoljuk a légkondit is belső köröztetésre, hogy ne engedje be a kinti levegőt. Táskáinkat pokróccal takarjuk le, az apró porszemcsék igy is mindenhová bekerülnek.

 

-------------------------

 

Tanzanit

 

A Kilimandzáró kincse, meseszép ékszinkék drágakő. A 60-as években fedezte fel a világnak – tulajdonképpen véletlenül - egy indiai szabó! (aki nem sokkal ezután meg is halt, igy mások élvezték az örökséget) Maszájok mutatták meg neki, az ő földjükön, a Kili lábánál találtak rá. Több ezer éve egy vulkánkitörés magas hőfoka inditott el egy reakciót, ami által létrejött ez a kék, oldalról nézve lila, erős napsütésben vörös szinű kő. Kevés van belőle, egyes felmérések szerint egy generáción belül elfogy. Hússzor ritkább, mint a gyémánt és a világon csak egy helyen található. Illetve van egy másik is, a Tiffany s ezzel a frappáns szlogennel kinálják a nyugati ékszerboltok.

 

A maszájok az ablakunk előtt csencselnek vele, hosszú kockás pokrócaik alól az ég felé emelik, próbálják szabad szemmel megállapitani a kő tisztaságát és az árat tippelik. Tőlük veszik át a motorbiciklis helyi fiúk, akiken keresztül az indiai kereskedőkön át az otthoni ékszerboltjainkba kerül. A legnagyobb tanzanit-bánya egyébként dél-afrikai kézben van.

 

--------------------

 

 


Az utcán kapott le minket és Pilly Pillynek mutatkozott be a napszemüveges fiú, ő volt az első Afrikában, akin parfümöt éreztünk. "Igazi afrikai művészetet" igért pár sarokkal arrébb. Követtük őt egy átlagos, nyomasztó lakóházba. Sültcsirkekupac az étteremnek előkészitve, vakolat nélküli, telifirkált falak, legyek és bogarak mindenütt. A hátsó udvarra érve öreg cipőjavitók, több, mint ötven éves varrógép, porban-szemétben játszó boldog gyerekek, lavórban mosógató nők. Mindenki mosolygott ránk, üdvözöltek és kuncogtak rajtunk.

 

Pill Pilly a ház leghátsó részéhez vezetett minket, miközben ijedten kapaszkodtam B. Ingujjába. Minden űtikönyv fokozott óvatosságra int... "Ez a galéria" mutatta Pilly Pilly a sötét kis lyukat, amelynek az egyik oldalán egy alig 40x40-es nyilás, azon szűrődött be valami kis fény. Sem áram, sem villany, sem viz. A festék- és viaszszagú "műteremben" hárman dolgoztak, ők készitették el a maszáj harcosokból álló falvédőnket:

Tanganyika, a német gyarmat

2011.08.23. 09:55

Meglátogattuk az Arushában felhúzott német erőditményt, a manapság German Boma névre keresztelt kis házegyüttest. Az egykori gyarmatositók által emelt épület – az első a maga nemében a Meru környékén – csak azért menekülhetett meg a lebontás elől a hetvenes években, mert végül elhelyeztek benne egy természettörténeti múzeumot. A néhány kiállitóterem nem sok újdonságot tartogat azoknak, akik egykor a biologiából átmenő jegyet kaptak az általános iskolában, viszont egyrészt tényleg érintetlenül megmaradt a német főhadiszállás, másrészt egy érdekes adatot azért találtunk az ország fertőző betegségeit bemutató teremben: még 1992-ben is szedett áldozatokat a pestis (!).

A múzeum egyébként bemutatja a Tanzániában élő védett állatokat, nagybetűvel figyelmeztetve a látogatókat a több, kihalás szélére jutott fajról. Talán ezért lepődtünk meg, amikor a múzeum hátában felfedeztük a taxidermia műhelyt. Éppen egy zebrabőrt készitettek ki. Engedéllyel sokféle állat kilőhető és testük minden porcikája felhasználható.

 

A német gyarmati időszakot bemutató kiállitás szintén csak szöveggel és képekkel operált, összeállitásában azonban egy német egyetem működött közre. Informativra sikerült, a német lelkiismeretfurdalás diktálta alapossággal boncolgatják saját múltjuk e rövidke szakaszát – nehéz elképzelni hasonló önkritikát például egy brit afrikai tárlaton...

 

Először a tények: a németek a britekkel boltolták le Tanganyika megszerzését, miközben mi a kiegyezéssel bajlódtunk. Ún. Shutzgebiet, vagyis német védelmi területté vált.  Ezután az első világháború végéig poroszos rendet teremtettek a korábban infrastruktúrával alig rendelkező, közel 1 millió négyzetkilométernyi – vagyis tiz magyarországnyi – területen. A Shutztruppe látta el a katonai feladatokat. A német-osztrák-magyar barátkozás miatt lett Tanganyika a magyar vadászok kedvelt területe, amely aztán a XX. században is megmaradt: Kittenberger Kálmán, Széchenyi Zsigmond, Nagy Endre, vagy a több felfedezést tett Teleki Sámuel is e területeket járta be.

 

1914-18 között a helyiek közül is sokakat besoroztak, sokat mozgott a frontvonal. A Viktória-tavon még vizi ütközetek is voltak: a németek vonaton szállitottak darabokban egy hajót közel ezer kilométerre... Bár az első világháború alatt a németek nem veszitettek a brit-belga expediciós csapatokkal szemben, az európai kapituláció után a Népszövetség a Londont “bizta meg” Tanganyika felügyeletével.

 

A kiállitás külön foglalkozik a németek kegyetlenségével, nota bene, összehasonlitásban nem emelkedik ki a gyarmattartó országok magatartása közül. A hatalommal való visszaélés itt is kinálta magát, éppen ezért szinte évente kitört egy-egy lázadás. Ezek közül a leghiresebb a Maji-maji felkelés volt, amelyet a Hehe törzs szervezett. Ezek mindig akasztásokkal és megtorlásokkal végződtek. Előfordult, hogy a teljes banánfaültetvényét és kukoricamezőjét kiirtották egy-egy törzsnek, hogy éheztetéssel vegyék rá őket az együttműködésre. Emellett nemi erőszak, indokolatlan és szigorú büntetések, földkisajátitsok, kényszermunka, önkény és elnyomás jutott osztályrészül a feketéknek – itt is.

 

Az érem másik oldala: vasutat épitettettek, oktatást erőltettek, keresztény missziókat telepitettek. A német nyelvtudás elvárása fel sem merült. A viz- és élelmiszerellátást németes alapossággal oldották meg, amely előtt egy angol utazó is hosszan tisztelgett úti beszámolójában. Mindezt nem sok-sok regimentnyi német katona és hatalmas adminisztráció hozta létre, hanem egy kisebb minisztériumnyi telepes: az egymillió négyzetkilométeren a német becslések szerint hétmillió benszülött élt, akit a pontos statisztika szerint a századforduló táján összesen (!!!) 1873 darab telepes tartott hatalmában. Ez azt jelenti, hogy egy telepesre 3737 helyi lakos jutott! Ennél is rosszabb volt a helyzet német Kamerunban, ahol 4237 lakos / telepest számoltunk ugyanazon statisztikából. A jakobinusi terror meglehetősen elkerülhetetlen e számok tükrében, ha már nem konszenzuális hatalmi struktúrával próbálkoztak. (ez persze akkoriban sehol sem merült fel)

 

Számos német és brit kolonialista épület áll még, elsősorban a partmenti városokban. A német uralom alatt Bagamoyot tették meg fővárosnak, bár Dar es Salaam számos középülete is porosz tervezőket dicsér. Az űj, függetlenedés utáni hatalom nem igyekszik épitészeti szempontból felülmúlni vagy elnyomni a régit – épp ellenkezőleg, ezeket ma is használják, bár a fenntartás nem épp alapos...

 

Hab a bomán, hogy a mai nyugati telepesek körében egyik legnépszerűbb mulató ma is az erőd udvarában kapott helyet. Emellett az ICTR-nek otthont adó arushai nemzetközi konferenciaközpont úgy tűnik, hogy a korábbi német kertbe került. A fasor még megvan a főbejárathoz vezető úton, amit 100 éve a toronyból egy rettegett gépuskafészek őrzött a Hiénának becézett parancsnok vezénylete alatt. A boma falai még ma is megvannak, az embernyi árokot viszont betemették és teknősök szaladgálnak a helyén.

Pillantás a Standardba

2011.08.15. 20:25

Az Africaféban a kezembe akadt egy kenyai napilap, a The Standard. Vaskos termék, a szokásos papirra nyomva, "crazy monday" névre keresztelt melléklettel. Mindig érdekes, hogy egy-egy helyi újság mivel foglalkozik, milyen arányú a belpolitika és külpolitika, a bulvárról nem szólva. A kenyai lap alapvetően kellemes csalódás volt, leszámitva a helyenként értelemzavaró angol nyelvtudást – vagy csak afrikai szójárást.

A kormányzat intézkedéseit kövéren és hosszú oldalakon keresztül ismertették: fatelepitési program a partmenti farmokon erózió ellen, korrupciós ügyek boncolgatása, benzinárak alakulása. Hosszan elemezték egy német milliárdos perét, akit bigámiával vádolt meg egy kenyai nő. A férfit azóta se engedték szabadlábon védekezni, nemhogy haza Németországba.

Kis helyet kaptak csak a bulvársztorik: hétfőre épp egy kannibál jutott, aki barátjával együtt italozott és szivott, majd veszekedés közben leszúrta, és hátából egy jó darabot kikanyaritva, pótolta fehérjeszükségletét. Végül a család hivta ki a rendőrséget.

Londonnal külön oldalak foglalkoztak, érdekesen vetették össze a 2008-as kenyai választások utáni zavargást a brit eseményekkel, kételkedve abban, hogy csupán a szegénység ide vezethet. Egy negyed oldalas novella is helyet kapott e témában! A kenyai elnök telefonhivást kap David Camerontól. Először szafarira invitálja, majd rájön, hogy a mostani lázongás miatt hivja őt David. Megegyeznek, hogy küld egy-két szakasznyi katonát. "Persze ehhez ajánlom Suhit is, a marketingesünket, hogy utána a sajtó figyelmét elterelje a durva beavatkozásról" – fűzte hozzá az elnök. "Hogy Obama? Miatta ne aggódj, David, holnap reggel felhivom a nagymamáját és mindent tisztázunk!"

A társadalmi normákról végül egy kétoldalas, "peeping tom" cimen futó részletes tényfeltáró anyag némi izelitőt. A régi városok szűk utcáiban új szokás hódit: a kukkolás. Felháborodott embereket szólaltatnak meg, akiket meglestek a "legintimebb pillanatokban". A megszólalók szerint nemcsak a kukkolás maga okoz problémát, hanem az, hogy a lelkes elkövetők utána részletesen kibeszélik a látottakat barátaikkal és akár az áldozat szomszédjával is. "Elképedtem, amikor másnap reggel a szomszédaim az ágybeli teljesitményemet elemezték."

Zoli egy elefántcsontvázat mutatott, az orvvadászok ölték meg egy éve. Levágták a farkát, kibaltázták az agyarait és kiüritették a herezacskóját (!). A farkából karkötőt készitenek, az agyaraiból disztárgyakat, az harmadik testrészt pedig potencianövelőként használják a buták Ázsiában. Bőrét meghagyták, mostanra a nap kiszivta és páncél keménységűre merevitette. Ormánya összecsoffadt. Hatalmas lábszárcsontjai még most is méltóságot parancsoltak. Ott feküdt az óriási állat, akinek egykor keselyűk és hiénák fogyasztották el a húsát és még most, több mint egy év után is érezni lehetett az erjedés halálos illatát.

Elefant koponya

Sajnos ez az eset nem ritkaság Afrika keleti partján: a nemzeti parkokon kivül ezek az óriási emlősök egyáltalán nem érzhetik magukat biztonságban. Ha meg akarnak menekülni a kegyetlen mészárlás elől, naponta kell változtatniuk a búvóhelyüket, szó szerint menekülnek az orvvadászok elől. Az elefántokkal igy néhány éve megesett az is, hogy a nagy tempó túl gyors iramot diktált a kiselefántoknak, amit ők még nem birtak követni és elpusztultak.

Zoli mesélte, hogy Kenyában van egy sóbarlang, ahová tömegesen jártak sót nyalogatni, mivel a fűben nincs annyi ásványi anyag, amennyi nekik elegendő lenne. Ezt a helyet is kiszúrták az orvvadászok és tömegesen kezdték mészárolni őket. Zoliék farmján nemrégiben egy zsiráfot mészároltak le orvadászok: az állatot éjjel lámpákkal elvakitották, majd sarlóval és késekkel nekiesnek a hátsó lábainak, végül ha elfekszik, megölik. A zsiráf húsa nem rossz ételnek számit a helyiek közt. Egy századdal ezelőtt pedig az vezetett majdnem a zsiráfok kiirtásához, hogy jól hajthatóak legyenek a tizenkét ökrös szekerek: a zsiráf nyakbőréből készült ostorral ugyanis elérték az összes ökröt a szekérről. Még jó, hogy beköszöntött az automobil. (?)

Egy liongulu nevű kenyai törzs elefántcsontkereskedelemből élt. A középkori hosszúijhoz hasonló ijat használtak, a közel két méter hosszú gyilkos szerszámot ugyanolyan nehéz volt felhúzni. A vadászterületüket nemzeti parkká alakitották át a huszadik században, és a törzs tagjai nem értették, hogy miért nem vadászhatnak többé az évszázadokig használt terülten, miközben a fehérek sorra kapták az engedélyeket hobbijukra. A törzs nem tudott változtatni életformáján és teljesen lezüllött az  alkoholtól.

A legnagyobb és egyben leghiresebb Serengeti Nemzeti Parkban több száz évig a maszájok éltek és legeletették békésen marháikat. Jöttek az európai  vadászok, kiapritották a vadállományt, azután érkezett a második vonulat, akik azt hirdették, hogy  vissza kell állitani az állatok eredeti életkörülményeit, nemzeti parkká nyilvánitották és kitelepitették a maszájokat. (védett állatok ide vagy oda, greater good of the people és hasonló jól csengő frázisok, egy felvidékinek borsózik a háta a kitelepités szó hallatán).

Botswanában nagy hangsúlyt fektetnek a védelmükre, ott meg az a bibi, hogy a sok elefánttól más állatok nem férnek oda az itatóhoz és azok a fajok tűnnek el. Szóval a kérdés soha nem egyszerű, mint otthon sem egyértelmű a medvék helyzete a hegyekben, a verebek a városokban és lehetne sorolni a példákat.

Az mindenesetre egyértelmű, hogy nem maguk az orvvadászok a főbűnösök ebben a történetben, hanem a megrendelők. Az EU területére már nem lehet elefántcsontot bevinni, sem krokodilbőrt és más védett állatokból készült szuvenireket. Hosszas küzdelem után a fókabőrt is betiltották. A megrendelők között azonban már nem mindig Európa állt az élen. Ázsia egyes részei hirhedtek az orrszarvúak kiirtásának "támogatásáról", elefántherék, cápauszonyok begyűjtéséről, mind régi hagyományként immár ipari méretűre duzzasztva, bár tudományosan többszörösen megcáfolva. Persze a pszeudónál nincs erősebb hatás. Amig tehát az urbanizációt és gazdasági bővülést nem kiséri egyfajta demisztifikáció és nemzetközi felelősségvállalás, addig nem lesz menedéke a vadaknak sem Afrikában, sem máshol. A helyzetet itt a szavannán csak szépségtapaszokkal lehet kezelni, a megoldás kulcsa máshol van. És ügye amig a költség és a haszon nem egy helyre esnek, addig sok jóra nem számithatunk.

Hegedus majom a hazteton

2011.08.15. 20:10

Tegnap visszajöttünk Arushába, a világ egyik legrondább városába. Reggel arra ébredtünk, hogy egy egész majomcsapat kergetőzik vagy inkább szambázik a hotelünk tetején. 

Majmok a tetőn:

 

Találkoztunk Zolival, aki már ötödik éve él az afrikai szavannán, vele töltöttünk pár remek napot egy olyan táborban, amire ha most visszagondolok, összeszorul a szivem. A  campet a semmi közepére épitették, a maszájok lakta terület tőszomszédságába, akikkel gyakran meggyűlikl a bajuk. Másik oldalról egy nemzeti park határolja az egykori farm, mostani tábor területét.

A maszájok a Kilimandzsárótól északra és nyugatra élnek, harcias, büszke nép. E tulajdonságaikból fakadóan - amit a helyiek egyszerűen erőszakosnak neveznek - nem keverdtek a többi népcsoporttal, megőrizték szokásaikat és életformájukat. A maszájok bomákban élnek, piros vagy kék kockás poncsóban járnak és gumiabroncsból készült szandált viselnek. Az elhasznált járműkereket talpméretű teglalapokra vágják, állitólag sokkal strapabiróbb, mint az egyszerű flip-flop. Ahogy a poros utcákon haladnak, a cipőjük nyoma olyan, mintha motorbicikli hajtana. A legtöbb konfliktus a nemzeti parkok és az őket körülölelő táborok vezetőségével adódik, mert a marháik lelegelik az összes füvet a vadállatok elől, sőt, kecskéik a fű maradékát is eltüntetik, teljesen elsivatagositva a területet. E törzsi népnek a marhák presztizsértékűek, minnél több marhája van valakinek, annál tehetősebb. A marha a pénz szerepét tölti be. Szinte soha nem esznek marhahúst, csak legeltetik őket, ami jelentős kárt okos az amúgy is száraz szavannán. Erjesztett tejet isznak marhavérrel és kis marhapisivel keverve, állitólag nagyon tápláló. (A vérhez nem ölik meg az állatot, csak megvágják majd marhatrágyával és sárral betapasztják a sebet.) A törzsi kultúrára jellemző a többnejűség, minden feleség külön kunyhóban él a gyerekekkel. Nagy szárazság idején a marhákat a távolabbi legelőkön legeltetik, ilyenkor a szalma-agyagból készült kunyhók körül annyi állatot hagynak otthon, amennyi a család – családok eltartására elegendő.

Maszáj:





































Boma:


Gumiabroncsból készitett szandál:

 

A Tarangire Nemzeti Parkban, Zoli luxus táborában, pont a semmi közepén élveztük az életet, hegyi borzok, impalák, dik-dik-ek és hasonló kedves kis állatok tőszomszédságában. Ha a központi étkező sátortól a mi privát lakunkhoz akartunk eljutni, akkor fegyveres őr kisért minket. A kellő óvatosság jogos, hiszen minden éjszaka hallottuk a hiénák üvöltését, sőt, egy nappal érkezésünk előtt egy leopárd vadászott a sátrak között a dik-dikekre. De megesett az is, hogy a sziklán fekvő oroszlán miatt ébresztették Zolit. A hely kellően inspirállóan hatott, B. megkérte a kezem, én meg a nagyszerű ajánlatra igent mondtam. Tábortűz, csillagos afrikai éj, alvó zebrák, zsiráfok, oroszlánok és egy lánykérés.

 

Tábor:

 

Szafarin voltunk és ennyi sok állatot láttunk:

 

 

 
 
 
 
 
 

A tanzániai körút rendhagyó állomása Arusha legnagyobb és legismertebb nemzetközi intézménye, a Nemzetközi Ruandai Büntetőbiróság (ICTR – International Criminal Tribunal for Rwanda) székhelye ide került a szafarik közepére. A 94-es atrocitások után döntött úgy az ENSZ Biztonsági Tanácsa, hogy Tanzániába telepiti a biróságot. Összesen 92 célszemélyt határozott meg a főügyész, akik közül esddig már 83-at elfogtak és a többségük esetében már itélet is született. Kiket és miért is üldöz az ENSZ külön szerve, az összes BT tag ritka jóváhagyása mellett? Erről beszélgettünk a a nyugat-afrikai származású, kanadai szóvivővel, aki még a pozsonyi focicsapatot is ismerte.

Ruanda – távolinak tűnik, földrajzilag. A népirtás viszont annál ismerősebb lehet az európai kontinensen is. Képiró Sándor hazai pere kiváló mementóként szolgált arra, hogy ne felejtsük el, otthon, két utcára, a szomszédban is megtörtént a legrosszabb. “A bűnösök közt cinkos, aki néma” az elengedhetetlen feltétele minden genocidiumnak. Most ne is feszegessük, hogy hány magyar asszisztált honfitársai, polgártársai kifosztásához, kitelepitéséhez, meghurcolásához – aktivan vagy passzivan, különböző korokban. A mindenkori utókor kötelessége, hogy felkészüljön a soha nem várt fordulatra: mit tennénk mi a kritikus pillanatban....? Képesek lennénk-e a bozótvágósokat megállitani, a kiszemelt áldozatokat elrejteni, életünket kockáztatni...?

 

1994-ben a magát elnyomottnak érző többség 100 napon keresztül mészárolta az uralkodónak tekintett tuszi kisebbséget. A 20. századhoz képest is meglepő kegyetlenséggel, machete-vel, vagyis széles pengéjű, szűk méter hosszú bozótvágóval estek neki szomszédaiknak, egykori barátaiknak vagy épp főnöküknek, ismerősüknek. A népirtás állatorvosi lova, ahogy a hutukat felkészitették: a genocidium első lépése a célcsoport dehumanizációja. A tuszikat nyiltan ócsárolni, lecsótányozni, bűnbakként feltüntetni. Nem történt ez máshogy a harmincas években sem, és érdemes lenne megnézni a szerb-horvát konfliktust e szempontból.

 

A ruandai elkövetőkkel három szinten foglalkoznak. A 92 fejest az ENSZ kergette és fogta el majdnem mindet. A kisebb vadakat a ruandai törvényszékek elé állitották, mig a “mezei” elkövetőket, akik a macséta jobb végén álltak, tehát jogállami körülmények közt az emberölések közvetlen elkövetőit, közösségi tanácsok elé állitották. Ezeknek az eseteknek a száma több százezer lehet. Mit tehet egy kis ország, ahol több az elkövető, mint a (túlélő) áldozat? Ruandában úgy döntöttek, hogy fontosabb az együttélés. Ahogy az ICTR szóvivője fogalmazott nekünk, ma “egy dombon él gyilkos és áldozat”. A cél a nemzeti megbékélés volt, erre pedig azt találták a legalkalmasabbnak, hogy a hosszadalmas, macerás eljárások helyett az emberek kibeszéljék magukat közösségi szinten. Egyelőre működni látszik a modell, legalábbis a korábbi méretű ellentéthez képest. Igaz, a történelem több példát mutat arra, hogy a feszültség újra dagad a felszin alatt...

Gyarmatositasrol a dzsungelben

2011.08.14. 20:05

 

Éppen néhány liánt hajltottam ki az utunkból az esőerdőben, majmokra vadászva, a vizesárok partján egyensúlyozva, amikor történelmi beszélgetésünk a fiatal idegenvezetőnkkel új fordulatot vett. A német Kelet-Afrika és a brit gyarmatositók történetét vesézve ugyanis visszakérdezett Henry: Magyarországot ki gyarmatositotta? Nem azt kérdezte, hogy gyarmatositották-e egyáltalán. Lehet, hogy magától értetődő Afrikában az, hogy előbb-utóbb mindenki gyarmat lesz? És biztos, hogy nem Habermas járt a fejében. Bár automatikusan csak a tagadás jött volna, hiszen mi nem voltunk expressis verbis gyarmatok, de hívták az országot szatellit államnak, megszállt területnek, csatlósnak, szövetségesnek; volt kötelező nyelv a német és az orosz is, latinról nem szólva, gazdaságilag pedig a legritkább pillanatokban volt túlsúlyban a magyar tőke Magyarországon, ha egyáltalán valaha. Innen, Afrikából nézve tehát logikusnak tűnik a következtetés, hogy Magyarország többet oszt sorsban az egykori gyarmatokkal, mint a nagy gyarmattartókkal, akikkel most papíron ugyan egy ligában játszik – NATO és EU – de felkészültségünket és tapasztalatunkat nézve ez közel sem állítható...

 

 

A Kili labanal

2011.08.10. 12:04

Amint megérkezett Dar es Salaamból a buszunk, az önjelölt idegenvezetõk körbefogták a pár fehér utast és gyõzködték, hogy miért az általuk szervezett szafari a legjobb. Henry levakarhatatlannak tûnt,  jött utánunk, mondta a kis mondókáját. Nyomatékosítottuk, hogy nem akarunk semmilyen szafarira menni, hagyjon már minket a hotelünkhöz érni.  Ekkor igazított útba, hogy pont az ellenkezõ irányba tartunk. Óriási hátizsákunkat rendületlenül cipeltük, Henry egész úton az irodájába invitált minket, ahol naccerû kirándulás ajánlatait akarta bemutatni. Bárhogy is próbáltunk elmenekülni elõle, mindig megtalált minket. Egész pontosan, a hotel bejáratánál várt mindahányszor a 23 éves orvostanhallgatónak készülõ fiú.

Azután mégis megbarátkoztunk vele és elvitt minket a Kilimandzsáró lábánál fekvõ vízeséshez,




































majmokkal teli erdõbe


és hatalmas rizsültetvényre



 A best of a vasárnapi istentisztelet volt. A templom épülete hét közben óvodaként mûködik, de a vasárnap az istentiszteleté. A külváros vályogviskói között botladoztunk a sok szemétben az odavezetõ úton, mellettünk tyúkok, kecskék szaladgáltak. Pár gyerekcsapat futott utánunk „mzungu, mzungu”-t kiáltva, ami szuahéliül fehér embert jelent. Henry és barátai, akikért  útközben megálltunk, szokás szerint késtek „hakuna ma tata” legyintenek, jelezve, hogy itt az idõt senki nem figyeli. Amint beléptünk a terembe, mindenki megnézett minket alaposan, a gyerekek körülöttünk forogtak, az egyik kisfiú megfogta B. kezét, kicsit piszkálta, nézegette azt a fehérséget. Ének, zene, szintetizátoros zöld inges fiú, telt keblû rózsaszín ruhás szóló énekes. Wow. Az evangéliumnak pár perc jutott a többi a ritmikus dallamoké volt. Olyan igazi afro-partynak tûnt sokkal inkább, mint vasárnapi misének. Senki sem feszengett, nem volt pszt-elés, csak nagyon jó zene. A mellettem ülõ anyuka megszoptatta kisfiát, minthogy számára ez a világ legtermészetesebb dolga. Aztán a lelkész felszólitotta a hivõket, hogy azok, akik elõször járnak itt, mutatkozzanak be. Nyilván csak nekünk szólt :) de elõször a másik padsort kérte, hogy álljon fel, aki elõször van itt – persze senki se moccant – majd utána következtünk mi. A lelkész azért mondott egy tiz perces prédikációt, valaki a kezünkbe nyomott egy angol bibliát is. A szeánsz után számot cseréltünk a lelkésszel,  mindenki örült, sorra jöttek kezet fogni velünk, hogy „karibu” vagyis „légy üdvözölve”. (igazából nem derült ki, hogy mely felekezet is volt pontosan...)

Dalla-dallával utazni nagy élmény, a max. 10 személyes kiszuperált, kopott minibuszt teljesen megtöltik. Mikor Maranguba utaztunk vele, 25 – 27 személyt bezsúfolódott, minden négyzetcenti ki volt töltve, állva nyomorogtak a késõbb jövõk. Senkit sem utasitanak el azzal, hogy a busz teli van, pedig akkor már B. ölében egy kisfiú ült, és a nagy tömegtõl nem tudtam megvakarni a vállam. Ezeken a buszokon szállitják az utastérben a tyúkokat és a halakat is. A  dalla-dalla piszkos, büdös és reméljük a miénk nem volt bolhás.
 
Dalla-dalla



Az ebéd elõtt gondosan kezet mostunk az antibakteriális gélünkkel. Kézzel ettem, tisztábbnak tûnt, mint az evõeszközök. Degeszre tömtük magunkat a biocsirkével, B. mindig megjegyzi, hogy itt a csirkéken nincs annyi hús, mint otthon. Afrikában nem tápszeren nõnek fel, hanem a kunyhó mellett legelik a zöldet. Vagy valamit. Az ebéd után a csirkecsontokat a tányér szélére raktam, Henry rám szólt: „befejezted? Hiszen azon még hús van” és elvett pár csontot a tányéromról és lerágta. „látod, mi semmit sem hagyunk rajta” mutogatta a csupasz csontdarabkákat. Mikor befejezte, az asztalukhoz lépett a pincér, hogy összeszedje a tányérokat,  ekkor odaszaladt egy koldus, elkapott pár csontot, a közeli fa tövénél lekuporodott vele és lerágta a maradék cafatokat.

Ott ültünk a Kilimandzsáró lábánál, amelynek a megmászása 1500 euró, egy olyan országban, ahol az átlag havi kereset 40 dollár. A nyugati turista csoportok méregdrága túrafelszerelésben gyülekeznek, a bakancsaik árából jól lakna egy egész helyi falu. Kisérõnk, az alig huszonéves fiú strandpapucsban szökdécselt a sziklákon, míg én a profi trekking lábbelimben kapkodtam a levegõt.
 
Egész úton a hosztel felé az járt a fejemben, hogy ezek a nonszensz képek hogy kerülhetnek egymás mellé és  hogy egy csirkecombot hányszor lehet lerágni.
 

550 kilometerre eszakra

2011.08.05. 19:31

Moshi felé tartottunk, az ablakaink elõtt kis falucskák lakosainak mindennapjai zajlottak. Kecskék pórázon, porban játszó gyerekek, banán, narancs, kókuszdió és kukorica, helyi fiú motron pár számmal nagyobb cipõben, gondoskodó anyukák a vörös vályogviskók elõtt. Motor mellett támaszkodó fiúk sokasága, pénzük nincs benzinre, igy csak a poros járgányt támasztva vágnak fel.

Az úton láttam kettõ majmot, végre. B. éppen valamit tett-vett a táskája körül és elmulasztotta. Arusha környékén készülünk szafarira, állatkukkolás felsõfokon...

Az utunk elején járhattunk, amikor érdeklõdtem, hogy mikor lesz “rövid megálló”. Pár perccel késõbb a sofõr lehúzódott, a busz fele lesprintelt a domb mögé, mindenki helyet keresett magának. Férfiak és nõk egy irányban, kisebb-nagyobb távolságot tartva maguk között végezték a dolguk. Nekem azt tünt fel, hogy  körülöttem a lányok nagy érdeklõdéssel figyelik, hogy rajtam minden fehér...

Az elsõ napokhoz képest lazultunk sokat. Érkezésünk után minden evés elõtt, után és alatt használtuk a fertõtlenitõ kéztörlõt, idegeskedtünk egy szúnyog zümmögés hallatán, az utcán sétálva magunkhoz szoritottuk a táskáinkat. Utóbbit nem lehet teljesen feladni, de az együttélés egészséges szintje elérhetõ.

Moshiba végül tiz óra vadulás után befutott a buszunk. Nem szivbajos a vezetõ, a pengevékony betoncsikon kamionok elõznek buszt és viszont, mindenki a végsebességen tartva a rozoga jármüveket. El kell ismerni, ezt mesterien teszik, legalábbis úgy tünt, csak a zuhogó esõ miatt volt egy-két árokba fordult teherautó. Ott sem a mentõk szaladgáltak fel-le, helyszinelésnek nyoma sem volt, a soför nyugodtan pucolgatta a narancsát az árokparton.

A buszmegállóban tettetett magabiztossággal megindultunk vélt hotelünk felé, mivel az útikönyv is arra intett, gyorsan slisszoljunk ki a papasik, vagyis az önjelölt idegenvezetõk ostromgyürüjébõl, ami minden busz érkezésével természetes módon együtt jár. Ezzel nem is volt gond, viszont rossz irányba mentünk nagyon határozottan. Henry már út közben csapódott hozzánk, 23 éves szafari-ügynök. Megmutatta végül a helyes irányt, így beszédbe elegyedtünk, és persze elõbb-utóbb meg kell hallgatnunk majd ajánlatait. Azóta is lelkesen vár mindig a hotel elõtt...

Moshiban nagy a kontraszt: a Kilimandzsáróra igyekvõ, gazdag(on felszerelt) turisták és a helyi látvány között. A város néhány utcácskája biztosan megél a hegymászókból, a maradék viszont a tanzán módon küzd a létért. Kellemes meglepetés volt a kávézóban felfedezni, hogy mennyi önkéntest várnak a város különbözõ árvaházaiba, nõi klubjaiba, AIDS felvilágositóknak stb. Ezzel szemben nem örültünk annak, amikor kiderült, hogy a Kilimandzsáró tényleg a turisták krémjének privilégiuma a horribilis árak miatt: a túra 5-7 napból megoldható, magassági betegség hiányában. Egy 24 órás tartózkodás dija 60 dollár, tehát egy hét az 420, erre jön rá a kötelezõ 50 dolláros éjszakázási dij, a kötelezõ idegenvezetõ dija, a rescue fee és sok egyéb okos megoldás, hogy távol tartsák a tömegeket. Ez részben sikeres, mert tényleg nem lehet 1500 dollár alatt kihozni egy csúcsélményt :) Mi is a körbebiciklizés felé hajlunk, már csak azért is, mert az embernek praktikus lenne idejében tudni, hogy hogy viseli a 3000 méter fölötti magasságot.

Mindenutt narancs es kellekei:


 van ilyen is:

Ultetvenyek a hegyek labainal

 

 

 

 

 

 

A harmadik napot a Lonely Planet szerint festõi félszigeten, a diplomaták által benépesitett Msasanin töltöttük. Egy oceánparti szálloda teraszán ültünk le, irtunk pár sort a naplóba és mire felhörpintettem a kávémat, épp felszállt mellettünk egy helikopter a zöld gyeprõl – micsoda mondat. Sok fehér egy helyen, európai izek és árak, a  helyiek csak a kiszolgáló személyzetet alkotják. A fehér bikinis lányok gondtalanul napoznak, az iphone-os üzletemberek fontoskodnak, és pár méterre a betonfal túloldalán a helyiek várják a túlzsúfolt buszt, a dalladallát. „Micsoda kép lenne” - mondja B., de valahogy alig készitünk fotót. Pimaszságnak érezzük a nyomort lencsevégre kapni.

Megjegyzendö, hogy hiába található rengeteg kávéültetvény az országban, a legtöbb helyen ugyanazt a porkávét öntik fel forró vizzel. Utánakérdeztünk, hogy hogy is van ez, és kiderült, hogy a pörkölési technikákat Európában dolgozták ki, a nagy pörkölõkapacitás az Unió határain belül van. Így Tanzániában csak a néhány helyi kis pörkölde müködik, azok is inkább északon.

A Sea Cliff Village (micsoda eredeti név) bejáratánál kerestünk taxit , mikor leszólitott egy férfi, aki a reszort biztonsági õrjeivel bratyizott épp. A srác mindenképp be akart volna ültetni minket a nem épp taxi felfestésü kocsijába, mire mi átmasiroztunk a szemben lévõ riksához. A srác se volt rest, rögtön eligazitotta szuahéliul a riksa vezetõjét, persze egy szót sem értettünk. Mindenesetre alig pár métert vitt minket, mikor – ismeretlen okokból – félreállt és néhány helyi vagány tag közeliteni kezdett. Kipattantunk, és úgy tünik, egy másik sofõr is kiszúrta, hogy mi lehet (mi ügye azóta se tudjuk, hogy mit beszéltek), és gyorsan felvett a maga jármüvébe. Ezt már csak jelképesen próbálták meg a fiúk leszoritani, végül szerencsésen – és gyorsan – tovahajtottunk. Hab a tortán, hogy a sofõr egy szót se beszélt angolul, de még csak azt se tudta, hol a hotelünk :) így valami benzinkutas haverjánál kérte be a GPS koordinátákat a fejébe, végül néhány sarokra landoltunk, megúszva valamit, ami lehet, hogy nem is volt semmi.

Halpiac, jambo, hutuk

2011.08.03. 16:57

A második afrikai ébresztõt ismét a hajnali müezin biztositotta. A hosztelünk  a moszlim negyed mellett van, több huszadik század második felében épitett mecset áll a közelben. Öt körül egymás után pár perccel zenditenek rá, a recsegõ rádió hang után szinte lehetetlen visszalaudni.






 

Dar el Salaam egyik látnivalója a halpiac, ahová taxival jutottunk ki. A sofõr, amint beültünk, megállt a legközelebbi benzinkútnál és az üres tankot egy picit megtöltötte. Szokatlanok még az ehhez hasonló életképek, kényelmetlenül érzem magam a sok mezitlábas gyerek és felnõtt láttán.  A városban naphosszat a porban üldögélõ helyiek, autómosó fiúk, akik a parkolóban letisztitják a nagy terepjárókat éppúgy, mint a összetákolt jármûveket. A fejükön vizet hordó lányok, biciklis gyümölcsárusok, járdán alvó emberek, kóláskupakkal sakkozó öregek, kompra és a helyi minibuszra dalladallára váró tömegek.

„Jambo”, „karibu” vagyis „szia” és „hogy vagy” kedveskednek,  de cseppet sem tolakodóak vagy rámenõsek. Ha megállsz, kezet szoritanak, ha továbbmész, nem rohannak utánad. A kézfogást még tanuljuk, három ütembõl áll, a középsõ általuk egyelõre nem ismert:)

Forgalom a kompon -  a halpiac mellett:



Este egy libanoni kebabosnál kötöttünk ki. Persze nem kebab, de pont ugyanúgy pörög a húsoszlop, mint bármely pesti gyrosos büfében. Az utcára nyiló, mûanyag, ragacsos teritõs helyen mondták hogy most nincs sült krumpli, de ha kell, akkor elküldenek valakit érte. A szomszéd asztalokhoz is összeszedték a kéréseket az utcáról: csirkét a sarokról, krumplit szembõl, bármit kértek, elõkerült.

Bár csak egy adagot kértünk a helyi húsból, végül az se fogyott el. Egy koldus az asztalunk mellett a szemetesben ételmaradékot keresgélt, odaadtuk neki a miénket. Ekkor elismerõen bólogatott és mosolygott a helyi pincér: „peace and love”- mondta oda nekünk kedvesen. Aztán megkérdezte, hogy beszélünk-e franciául és leült mellénk. Kiderült, hogy ruandai menekült.

Ruandára számitanunk kellett volna. Szomszédos ország, a 94-es genocidium alatt rengetegen menekültek Tanzániába. Mégis, váratlanul ért minket a fiú egyszerü, kézzelfoghatóan tragikus története. Az egész családját kiirtották, egyedül menekült meg az elsõ napok alatt a fõvárosból, Kigaliból. Nem emlékszik sem az útvonalra, sem arra, hogy hány napon keresztül vándoroltak. Nem mehettek az utakon, mert ott vadásztak a tuszikra. Valahogy átjöttek az „ezer domb országából” Tanzániába, végül Dar-es-Salaamban alapitott családot, most 28 évesen két gyermek boldog(nak tünö) apja. Allitja, hogy el lehet felejtni a dolgokat: „nem lehet minden nap erre gondolni, mert akkor megõrülnél, most már van új családom, életem”. Az új élet további fordulatokra kényszeritette: az arabul nem beszélõ, francia iskolába járt muzulmán ruandai fiú megtanulta a tanzán szuahéli dialektust, majd kénytelen volt változtatni a nevén is, mert a franciás „Alaint” nem alkalmazta egyetlen dar-i muzulmán sem. Így aztán teljes nevet is cserélt, most már – külsõre – teljesen helyi. Belül pedig egy élni akaró tuszi.

Zokkenos landolas

2011.08.02. 11:33

A taxi lekanyarodott a hotel felé és én ijedten kaptam B. vállához,  a lerobbant, kietlen környék láttán egy pillanatig az volt az érzésem, hogy a taxis egy külvárosi részen foszt ki bennünket néhány pillanat múlva. Azután kiderült, hogy ez a város központja és a mi hostelünk is a roskadozó, közvilágításmentes környéken kapott helyet.

Kilatasunk:


 

 

 

 

 


Nyomor. „Nem hittem volna, hogy lehet nagyobb a nyomor, mint Calcuttában” - mondja B., én meg tágra nyílt szemekkel bámulok ki a teraszról.

A szúnyoghálót nem tudtunk felkötni, az otthon vásárolt speciális méregdrága rovarriasztó krém nem mûködik, a rovarriasztó karperec az elsõ percben lehullott mindkettõnkrõl a ventilátor szelében. Olyan érzésem van, mintha valami állandóan mászna rajtam.
„Valami megcsípte a lábam, viszket!!”


„Nem biztos, hogy szúnyog, annyi minden mászkál itt fel-le” - nyugtat B. de másnap elkezdjük szedni a malária elleni gyógyszert. A Malarion, azon kívül, hogy szinte tönkreteszi a májat és az utolsó gyógyszer után három hónapig nem ajánlatos teherbe esni, szinte semmilyen mellékhatással nem bír elõdjéhez képest. A lacrimon, ami ugyan (sokkal) olcsóbb, nem ritkán rémálmokat, paranoiát, tájékozódási  zavarokat okoz, egyéb – ezek mellett nem is feltûnõ – fizikai hatások mellett. Sok olyan esetrõl olvastunk, hogy az utolsó tabletta után is megmaradtak a tünetek és az utazók pszichés kezelésre szorultak. Volt akinél annyira elfajult, hogy öngyilkos lett. No persze ezeket azért óvatosan kell kezelni, mindenféle netes blogok írták :-)

Az elsõ napunkat az akklimatizációra terveztük. Gyalog elsétáltunk a Nemzeti Múzeumhoz, ami már önmagában nagy kaland volt. Mindenki kinn ül az utcán, árusok, cipõpucolók, autómosók színes mozaikja. Egy pár cipõ kipucoltatása fél tanzán schillingbe kerül és a rántott comb, amit ma ebédeltünk 5 500-ba. Fehér embert alig látunk, a helyiek nem foglalkoznak velünk, nem szólítanak le, nem kínálgatják portékájukat. A szembejövõk megbámulnak, de ez a moszkva téri (újabban: Széll Kálmán...) mozgólépcsõn sincs másképp.



Az alumíniumpalából készült fal mellett haladva, ami a kíváncsi tekintetek elõl hivatott elrejteni a múzeum területét (?),  egyszer csak egy tömegbe botlottunk. Egy félmeztelen férfi, piros kendõvel a fején fenyegette a népet, majd a hatás kedvéért egy jó nagy követ is felkapott. Hatás megvolt: visszafordultunk és megpróbáltuk a másik oldalól bevenni a múzeumot. Séta közben belefutottunk a botanikus kertbe, amit kiderült, hogy a német gyarmatosítók hoztak össze, persze azóta jelentõsen vesztett formájából, most is csak néhány gyanús pénzváltó alak támasztotta a megmaradt fákat és néhány párocska keresett menedéket a fal tövében. A múzeum bejárata végül az alu-rengetegbe vájt kis járaton keresztül villant fel egy hatalmas piros nyíl alakjában, ami arra biztatta a lelkes turistákat, hogy az ösvényen haladjanak beljebb. Végül beértünk az emeletes múzeum kertjébe, végignéztük a kellemes kiállitást és majdnem fogyasztottunk egy kávét – csak még nem fejezték be a kávézót.

Két lényeges dolgot tanultunk meg Tanzániáról a múzeumi fényképaláirásokból. Egyrészt, az ország Munkácsyjának (vagy tán Csontváry-Koszka Tivadar, izlésnek megfelelõen) a múzeum bejárata elõtt egy kis hirdetõtáblára felszögezett néhány A4-es lap állit emléket, amin megtekinthetõk  Tingatinga festõkollega képei. Nos, ez a leghiresebb festõ, aki az egyetlen és a mai napig is továbbélõ tanzán iskolát nyitotta meg, azért távozott közülünk idõelõtt, mert a rendõrség félrenézte a sötétben, és lelõtték egy bünözö helyett. Sic transit...
 

Az alkotasok:
 



Ennél is nagyobb véletlennek tünt ezek után a legnagyobb õskori felfedezés, amit az országban tettek. Számos õszsiráf, dinó és egyéb állati maradvány került elõ australopitechusok mellett. Ez utóbbi néhány tizezer éve végigsétált egy még meleg vulkáni közeten, amiben otthagyta a lábnyomait – egyedi kis leletegyüttes, az biztos. Hogy hogyan került elõ? A lelkes felfedezõk épp jöttek-mentek, amikor este elunták magukat és a talán szokásos afrikai kidobósba fogtak: elefánttrágyával kezdték el dobálni egymást. Amikor egyikük munícióért lehajolt, akkor vette észre a legendáriunm szerint az azóta elhíresült lábnyomokat...

Szóval egy ország, ami az utolsó tíz helyen van az ENSZ Human Development Indexen, ahol 37 millióan élik mindennapjaikat, ahol a leghíresebb festõt véletlen lepuffantották és a legnagyobb felfedezés egy elefánttrágya-kidobósban született...ahol a kontinens legmagasabb hegye áll, ahol békében él egymás mellett nemcsak a közel száz -féle etnikai kisebbség, de a muszlimok és keresztények is – a kontinens mércéjén nézve különösen – háborítatlanul laknak közös utcákban, és ahol Nyerere elnöknek anno sikerült 85%-os iskolázottsági rátát elérnie. Ellentmondások földje, de közel sem az a negatív kép, mint amit otthon hallunk.

Vacsorázni a Jumbo inn nevû helyre mentünk, ahol a rengeteg kimondhatatlan nevû étel és az ugyanolyan furán hangzó szósz közül a pincér ajánlatát kértük. A hal csípõs mártásban rizzsel és B. arab kenyerével mesés volt, a ramadánra készülõ nyüzsgés a teraszról szintén.


A szomszéd asztalnál egy európainak tûnõ fiú ült egyedül. Felfigyeltünk rá rögtön, talán azért, mert szokatlannak tûnt, hogy egy ilyen helyre valaki egyedül utazik. Elõvett egy könyvet, azt olvasgatta miközben az járt a fejemben, hogy biztosan korábban érkezett mint mi és csomó hasznos információval rendelkezik. Meghivtam az asztalunkhoz, hogy vacsorázzon velük. Félix két évet töltött Namibiában és úgy tervezte, hogy hazautazása elõtt még pár hónapig utazik. Tegnap kapott maláriát – pontosabban tegnap jöttek ki rajta ez elsõ tünetek. Egy dar es salaami kórházban napi három gyógyszerel kezelik. Afrikáról csupa izgalmasat mesélt: a német fejlesztési intézetnek dolgozott, egyszer az egyik dél afrikai utazása során látta, ahogyan egy majomcsapat kifoszt egy egész turista csoportot, a 12 órásra meghirdetett mozambiki út 32 órásra húzódott el, miközben a buszból elefántokat látott, és a világ legtermészetesebb dolgaként közölte, hogy soha nem rabolták ki, nem vették el semmijét és értéktárgyait mindig magánál tartja. Idegesen figyelem, hogy egyre késõbbre jár, Felix  lelkesen mesél élményeirõl miközben lemegy a nap és közvilágitás hiján az utcában teljesen sötét lesz. „Relax, relax” szól rám barátságosan, megegyezünk, hogy bejelöljük egymást a Facebookon és visszatérünk a hostelbe. Félix holnap repül Ugandába, hogy barátnõjével majd Ruandába látogasson.


B. feleszereli a szúnyoghálót, Allah ahbar, a kampó tart, majszoljuk a duty freeben szerzett finomságokat, felhörpintjük a kötelezõ napi gyomorfertõtlenitõ pálinkát, az ablak alatt afro ritmusok, helyiek zenélnek. Kezdõdik az afrikai éj.
 

Retikül

2011.07.30. 11:50

Egy nap van az indulásig. Megvettük a szúnyogriasztó krémeket és sprayeket, rovarriasztó karkötőt. Tudjuk, hogy nem olyan hatékony, mint a marketingje, ha napi hárommal kevesebb bogár próbál majd rajtunk landolni, már akkor megérte.

Elintéztünk, lezártunk, befizettünk, postáztunk, válaszoltunk, átirányítottunk mindent. Majdnem mindent. Becsomagoltuk a több doboz láz és fájdalom csillapítót, sebtapaszt, zseblámpát. Több memóriakártyát, egy darab kényelmes nadrágot, kicsit több pamut bugyit. Az összes létező védőoltást megkaptuk, eső és szél ellen fel vagyunk szerelkezve. Mindeközben pozsonyi lakásból kiköltözni, átdobozolni az életem egy másik városba. Kóvályog a fejem a sok szervezkedéstől.

Hétfőn kezdődik a Ramadán, pont a legnagyobb buliba huppanunk majd be.

Az egyik legkedvesebb Ramadánhoz kötődő élményem Tunéziában történt. Az egyetemi évek után egy dél –tunéziai kisvárosban, Mahdiában éltem. Idegen - vezettem, búvárkodtam és franciául tanultam. Anna a Ramadán közepén látogatott meg, mikor az összes helyi bolt zárva volt napközben és csak napnyugta után nyitott ki. Elviselhetetlen forróság volt, az ivóvizet kis palackokba öntöttük és felforrósodva a retikülünkben tartottuk. A városban különböző rejtekhelyeket kerestünk, hogy meg tudjuk inni. Az egyik nap Soussba utaztunk a helyi louageval, ami a helyi tömegközlekedési forma. Menetrend nem létezik, a kis, kopott minibusz akkor indul, ha megtelik. Szokás szerint több órát vártunk a startra, a rádióban jó kis arab pop szólt az egész úton. Ilyen:

 Annával nyomorogtunk a hátsó üléseken, utastársaink percenként idegesen ellenőrizték az órájukat és a homlokukat törölgették. Nemsokára napnyugta. Félúton járhattunk, amikor megszólalt a rádióban a müezzin hangja. A sofőr lefékezett és hangosabbra tekerte a rádiót. Mindenki mosolygott, a férfiak ölelgették egymást, velünk természetesen nem tudtak mit kezdeni, aztán csak kezet ráztak és „ramadak mabrouk”-ok kivántak. Mindenki kiszállt,a sofőr benne hagyta a kulcsot a minibuszban, befutott a közeli boltba és csokoládét, több zacskó csipszet és ásványvizet vett. Aztán visszahuppant a foltos sofőrülésre és szétosztotta a zsákmányt.

Még egy éjszaka és újraélem mindezt! Addig marad a dobozolás.

Ismertem egy fiút, aki mindig úton volt. Egy francia vállalatnak dolgozott Afrikában és Ázsiában. A központi iroda pár hónapos missziókra küldte olyan országokba, ahol nincs mobilhálózat azzal a céllal, hogy pár helyi informatikussal és műszakissal dolgozzák ki a rendszert. Óceánpart melletti kábelekkel és öreg kiszuperált európai számítógépekkel teli bódéban dolgozott, a küldetése maximum két hónapig tartott, azután átirányították a következő állomáshelyre.

Egy kofferbe belefért az egész élete, három pár cipője volt: egy elegáns fekete, egy sportcipő és egypár strandpapucs. Ha valamelyik közülük elkopott, odaajándékozta egy helyi rászorulónak és vett egy másikat. Ha egy könyvet kiolvasott, továbbadta. Pár inge volt, egy farmere, kofferjében csak a legszükségesebb dolgok. Nem gyűjtött műtárgyakat és nem tette el emlékbe a mozijegyeket. Fényképeket is ritkán készített, azt mondta a leglényegesebb helyeket, embereke és eseményeket úgysem felejti el.

Itt ülök a pozsonyi lakásomban a temérdek doboz, könyv, zacskó között, az szoba közepén kupacokban állnak a régi ruháim, amik még nemrég divatosak és trendik voltak. Az alig használt laptop hátizsákom, ami az ipad megjelenésével teljesen fölöslegessé vált, a tűzpiros koktél ruhám, ami csak egyszer volt rajtam egy elhibázott éjszakán. A kamaszkori levelezésem egy nagy Ikeás dobozba pakolva az erkély ajtó előtt és a többi fölösleges kacat.

Márcsak egy nap és az egészet kulcsrazárom.

Szellemi zsírleszívás

2011.07.30. 11:49

Megyünk magunkat arcul csapatni. A magát kis szemtelenséggel értelmiséginek tartó utazó nemcsak egzotikus vágyból választ egy szubszaharai országot úticélul. Nemcsak a túrázás fáradtsága, a fényképek sokasága és a fehér homok a cél, sőt. Túrázni lehet a Tátrában, a Facebook-ra már lassan úgysem menő képet tölteni (Facebook kép – NEM MENŐ), a fehér homok helyett szép adriai partot pedig tizedannyiért kap az ember. Ha tehát mégis Tanzániát választottuk, ott volt az az igény, hogy legyen valami a zebrákon túl, a moszkitók zümmögő fenyegetésének elviseléséért cserébe, hogy minden utcán világító lángoszlopként közlekedhet majd a fehér ember „ittapénzeszsák” csíkot húzva maga után. Ez az igény az arculcsapás.

Az egyszerűség és a szegénység objektívjét szeretnénk élesre állítani, hogy kitartson majd visszaérkezésünk után pár hónapig. Legalább. Átélni a sorban állás nyugalmát, a kiszámíthatatlanság kényelmét, a nincstelenség teljességét. Az ipad-kocsi-munkahely kombóban élő európai szereti azt hinni, hogy megérthet valamit, ha az elég egyszerű és felfogható módon kerül elé. Esélyt adunk Tanzániának, hogy borsot szórjon eltompult értékrendünk sóletjébe.

Az egyszerű kihívásokat nemcsak megélni, hanem végre átélni, mert teljes embert igényelnek majd. Nem is csak látni, hanem egy-két pillanatra, tán egy-két napra átélni a tehetetlenséget, azt, hogy küzdeni kell a tiszta vízért, hogy ki vagyunk szolgáltatva a természet nagyobb és még inkább kisebb erőinek... persze ez a hit se más mint a többi, önmegvalósító legfeljebb, más nem.

Örömmel jelentem, egyelőre hiszem, hogy valamit adhat az út, szellemileg. Amolyan szellemi zsírleszívásra vágyom, kijózanodásra és az apró örömök újabb és újabb értékelésére. Mert hiába tudom, hogy értékelni „kell”, mindent megszokunk és ez végtelenül bosszant. Az erőfeszítéseim nagyobb része éppen a rutinosodás kerülése. Új útvonalon a munkahelyre? Új téma megkarcolására rászorítani magam? Reggel nem a kávéba kortyolni, hanem egy nagy érett eperbe harapni, hogy a nap első íze lehessen? Apróságok. Odaát minden új lesz, azt is megszokjuk majd a hónap végére, mégis abban reménykedem, hogy utána a hazai is megint új lesz – egy darabig.

A szellemi zsírleszívás tehát pont olyan, mint a valóságos: gazdag ember drága hobbija, két elhízás közt. Mert megengedhetjük magunknak, a hájat és a leszívást és az új hájat és az új leszívást...

Antiloppal kergetőzés

2011.07.30. 11:37

Néhány nap múlva utazunk Tanzániába. Nyaralni. Egy hónapra kiesünk a kelet-európai valóságból, hogy a fekete Afrika egyik legkevésbé veszélyes részén élvezzük a mulandó élet örömeit.

Bejárjuk a legszebb nemzeti parkokat, oroszlánt simogatunk, antiloppal kergetőzünk, hálózsákban alszunk és egy teljes hónapig nem sietünk majd sehová. A mobilom a reptéren kikapcsolom, nem lesz rajtam kényelmetlen cipő, sem smink.

Az első pár napot Dar es Salaamban töltjük, onnan indulunk útnak. Pár napig aklimatizálódunk a fővárosban, hogy megszokjuk a helyi ízeket, kipróbáljuk a szúnyoghálót és a rovarriasztó karszalagot, B. anyajegy védő napkrémjeit és egymás parfüm nélküli szagát.

 

„Dar El Salaam semmivel sem veszélyesebb, mint akármelyik afrikai nagyváros”, mondta Zoli, akivel még sohasem találkoztunk. Az unokatestvérével Törökországban ismerkedtem meg, ott hallottam először a történetét: valamelyik budapesti lakótelepen nőtt fel, az egyetem elvégzése után egy bankban kezdett el dolgozni. Pár év után felmondott és egyirányú jegyet váltott Kenyába. Azóta Kelet-Afrikában él és szállodát - szafarit vezet és utazik. Távolból irigyeltem a bátor dötéséért mielőtt megkerestem a Facebookon. Az ő ajánlására választottuk a dar el salaami hét dolláros, központi szállást az érkezésünk utáni napokra, az útirány úgyis alakul. Legfeljebb kikérjük a helyiek tanácsát merre menjünk tovább.

Megnézzük a Kilimandzárót, safarira megyünk a Serengeti nemzeti parkba és anyagot gyűjtök a tyzdennek igért riporthoz. Megegyeztünk, hogy az Arushában székelő a Ruandai Nemzetközi Törvényszék hivatalnokaitól szerzek infókat.

A Lonely Planet szerint az irástudatlanok száma iszonyatosan magas, az ország területe háromszor akkora, mint Franciaországé és kb. annyi a pénzfelvevő automata, mint Somorján.

Láng Júlia az egyik Afrikáról szóló írásában, azt fejtegeti, hogy mennyire különbözően látják az európaiak és a feketék a világot. Remek példával szolgált: egy fekete fiú megjegyezte, hogy rendkívül furcsának tarja, hogy a fehér ember kifújja az orrát, hímzett rongyocskába csomagolja, a zsebébe teszi és egész nap magánál hordozza. Neked ez a talizmánod? Kérdezi csodálkozva a fekete, aki az orrfújást megoldja úgy, hogy az egyik orrlyukát befogja, a másikkal meg nagyot fúj, és teszi ezt bárhol: utcán, buszmegállóban, emberek közt.

+++

Idegenvezetőként dolgoztam Egyiptomban, amikor Mubarakot újraválasztották. Pár héttel a választások előtt kidíszitették Kairó belvárosát, mindenhol színes masnik és az elnök portréja díszelgett. A helyiek már akkor nem értettek egyet a hacacáréval, Mubarak vesztét kívánta az értelmiségi réteg, az egyszerű emberek nem tudták megfogalmazni, hogy mit, csak azt, hogy mit nem akarnak. Ekkor kezdődtek a véletlenszerű robbantgatások. Turistáinknak nem ajánlottuk a kairói városnézést, nekem mégis be kellett mennem. Khan el-Khalili, a központi bazár robbant fel, amikor a taxiban ültem. A sofőr idegesen kiszállított a rozoga, összetákolt autóból, én meg ott álltam térerő nélkül a teljesen felismerhetetlen külvárosi negyed közepén. Tetőtől talpig be voltam bugyolálva, így is jöttek a kommentek: „we hate America” - kiabálták a gyerekek, a 40 fokos hőségben, káoszban, kb. 30 arab frázissal próbáltam megmenekülni.

Melinda pszihológus barátnőm szerint a 21. század emberének hiányzik a „huh, ezt megúsztam“ érzés. Mig az ősember naponta került életveszélybe, küzdött, mamutokkal harcolt, addig mi az időnk nagy részében kényelmesen gyártjuk a statement kupacokat. Pont ezért népszerű a paintball, a vadvizi evezés és a dél-afrikai cápakkal ketrecben-merülés.

B. eredetileg Ázsiát választotta volna nyaralásra, én a nagyobb izgalom és káosz reményében Afrikát.

Nagymamám szerint nagy kaland lesz az utunk olyan szempontból is, hogy megismerjük egymást. Együtt leszünk a teljes hónapon keresztül, „majd kiismered” - mondja nagyi. Ha panaszkodni fogok, hogy nehéz a hátizsákom és B. rám szól majd, hogy ne nyafogjak, az jelzésértékű lesz, mint ahogy az is, ha kedvesen a segítségemre jön. Az igazi krízishelyzetekben, majd ha elfogy a vizünk, ledöglik a jeep a dzsungel közepén, csípnek a szúnyogok és a bolhák, majd előjönnek az elemi ösztöneink.

Végre. A selyemharisnyát és kosztümöt hordok egész nyáron, alig várom, hogy fekete kosz csík legyen a körmöm alatt, hogy az utcán vásároljuk a friss gyümölcsöt, sült birkahúst együnk kézzel, zaj, müezzin, indulatos gesztusok, szemét az utcán, kókuszdió, utcazenészek a porban.

Ez az egy hónapos kiruccanás az első utam, amire nem egyedül indulok. Velem jön B. és alig várom azt a pillanatot, mikor a muzulmán negyedekben a hajnali müezzin imájára felriadok, gondosan eligazgatom Kedvesemen a szúnyoghálót és alszunk tovább.